Tényleg így volt ez hajdanán?

Meg fogsz lepődni, de a telefon feltalálása előtt nem volt telefon.

Mint ahogyan a tv előtt sem volt tv és az ősemberek sem autóval jártak.

Én 80-ban születtem és volt telefonunk kb 85-től (még a 6 jegyű számmal). Az anyai nagyapámnak már ősidők óta volt, anyám gyerekkorában is.

Oké, nem mindenkinek, de sokunknak volt telefonja a 80-as években, de ha máshonnan nem is, a munkahelyen mindenki fel tudta hívni egymást. Vendégségbe nem mentünk megbeszélés nélkül. Mi gyerekek becsöngettünk egymáshoz vagy felkaputelefonoztunk hogy lejössz a játszóra?

Becsöngetni szomszédok akkor is csak úgy csöngettek hogy tudnál adni 2 tojást? Be nem telepedtünk egymáshoz pl. vacsoraidőben. De anyám is telefonált mindig a házban lakó barátnőivel hogy Zsuzsikám gyertek át szombat délután.

Vidéken nem tudom hogy volt!

Előfordultak spontán látogatások, igen. Bár mi budapestiek voltunk, amikor vidéken nyaraltunk, vidéki rokonok néha csapatosan beállítottak hozzánk beszélgetni, mert arra jártak, és órákig nálunk maradtak. Örültünk egymásnak.

Tény, hogy azóta én is sokkal rugalmatlanabb lettem ilyen téren.

Én a 90-es években voltam gyerek vidéken, egyik első dolog volt amire anyukám megtanított, hogy nem kell mindenkinek ajtót nyitni ha kopog (akkor se, ha ismerős, szóval nem csak a betörők miatt).

Oké, olyan volt, ahogy az egyik előző is írta, hogy beugrott a szomszéd és kért egy tojást, vagy kölcsönkérte a húsdarálót, tudomisén, de nem volt divat bejelentés nélkül vendégségbe menni, ez tapintatlannak számított mifelénk. A saját nagyszüleimet is mindig felhívtam, hogy másnap mennék hozzájuk iskola után, vagy hétvégén lehetnék-e náluk.

Régesrégen az egyik játszópajtásom a társasházban bekopogott hozzánk dél körül, és miután ajtót nyitottam, átszellemülten kiabálta, hogy "Gyere gyorsan, mert lilát szarnak a madarak!!!"

Éppen ebédelt a család, el tudod képzelni a szüleim arcát... :D

(Egyébként a madarak sok meggyet ettek aznap.)

Leírtuk már többen is, páran mint budapestiek, és egy vidéki is, hogy illetlenség volt, telefontól függetlenül is, nem mentünk vendégségbe váratlanul, a szitu ismeretlen számunkra.

Már kisiskolás koromban tudtam hogy nem csapom a hónom alá a barbiházat és megyek át a barátnőmékhez amikor kedvem szottyan. Becsöngethettem és áthívhattam magunkhoz, de nem mi megyünk másokhoz hogy jöttem pedig nem hívtak!

Kérdező, az én életemben volt olyan, amiről te írtál. Én a 70-es években voltam ált.iskolás gyerek, telefonunk pedig 1992. óta van. Szüleim mindketten irodában dolgoztak, így rokonokkal lehetett tartani valamennyire a kapcsolatot, de sokszor leveleztek is a rokonok.

Nálunk volt olyan, hogy szombat délután, nyugi, lakótelepi lakás, anyuék fönt pihentek a kishúgommal, én lent játszottam a játszón. Megállt egy kocsi, kiszállt belőle a nagymamám, nagybátyám és a felesége, mert csak úgy erre jártak, és beugrottak. Mondjuk mindez 82-ben, mobil nem volt, telefon a lakásban nem volt. Jöttek, kaptak egy kávét, dumáltunk, lazán kezelték a szüleim. De ők (szüleim) azért nem mentek sehova "csak úgy", még ha ott is mentünk el egy rég látott rokon háza előtt, nem mentünk be.

Én azt mondom, hogy igen, lazábban volt ez kezelve pár évtizede még. De azt is mondom, hogy nagyon nem tudnám elviselni, az évek alatt amúgy is egyre lejjebb csúszik a tűrésküszöböm.

Kérdező, többen is arra reagáltunk amit kérdeztél, nem a telefon létére. Nem annyira értem a legutóbbi kommented.

(#4)