Ti voltatok iskolai bullying áldozatai? Ha igen mit éreztetek?

Hát...

Élettörténetem úgy kezdődött, hogy már az óvodában IS lúzer voltam értitek óvodába (wtf)

Mindig azt gondoltam, hogy ez majd változik

1-4 be 1-2 barátom volt, mivel nem voltam jó a sportokban ezért ott (is) ki voltam közösítve

itt meg nem voltak durva dolgok csak nem beszéltünk ennyi

5-8 úgy kezdődött az évem, hogy egy táska miatt én voltam a koppppizos verbális bántalmazás lightos...

Kicsit később kezdődött a nyakon csapkodás stb

És mind azért mert nem vagyok mindenkivel bármikor beszélgető típus.

Érdekes módon 8 vége felé a barátaim lettek sőt kb az összessel tartom a kapcsolatot, és ők is megkedveltek engem.

Középiskola ott sem én vagyok a legmenőbb de ott is megvolt az az itt más lesz érzés.

Vannak barátaim, de itt se mindenkivel beszélgetek, mert nem tartom fontosnak nincs témánk jonapot.

Összességében nem tartottam magam depressziósnak csak a zárkózottság miatt nem tudok megnyílni és félek, hogy véleményt nyilvánítanak rólam amin rágódok napokig.

Lehet egyfajta depresszió az is, hogy a játékokban érzem jól magam/menekülök

F/17

Mindenképpen beszélj a szüleiddel és próbálj meg iskolát váltani. Tapasztalatból mondom, hogyha nem lépsz időben nem fognak elmúlni nyomtalanul a dolgok.

Olyan iskolát nézz, ami nagnyobb városba van. Inkább legyél bejárós távolsági busszal, ha falun laksz. Minnél jobb iskolába mész annál nagyobb esélyed van arra, hogy normáliskkörnyezetbe kerülsz. Ne olyan iskolát válassz,a hol 80%-ban fiúk vannak, mert ott asztán túlteng a tesztoszteron.... amiből nem soha nem lesz jó dolog, ha lány vagy azért, ha fiú azért.

Ha nincs erre lehetőséged, próbálj találni valami olyan elfoglaltságot, ahol tudsz barátokat szerezni és nem érzed magad ennyire egyedül. Ha vannak mások is az életedbe, akikre számíthatsz az iskola társaid bántása talán nem fog érzelmileg annyira kikészíteni.

Engem már óvodában is durván kiközösítettek, bántottak, gúnyoltak, fenyegettek (!!!). Három éves koromban kijelentettem, hogy nem fogok visszavágni. Emlékszem a saját gondolataimra és érzéseimre; úgy éreztem, nem tartozom a kortársaim közé, én csak egy idetévedt idegen vagyok, akinek sosem lesz helye a többiek között. Bénának éreztem magam; egy olyan gyereknek, akivel legfeljebb szánalomból törődnek. Mégsem vágtam vissza egyszer sem, és árulkodni sem voltam hajlandó, mert ahogy bántottak, egyre inkább szántam és sajnáltam őket, mert nem értettem ez nekik miért jó. Én nem akartam olyan "gonosz" lenni, mint ők, és nem akartam senkinek sem fájdalmat vagy bánatot okozni, mert pontosan tudtam, milyen.

Apukámnak meséltem el, hogy mi megy a csoportban. Ő és Anyukám is próbáltak rávenni, hogy védjem meg magam, de nem tudtak eltántorítani az elhatározásomtól, miszerint nem fogok ártani senkinek. Beszéltek az óvónőkkel, hogy figyeljenek oda rám, hogy ne bántson a többi gyerek.

Eközben egyre inkább a mesékben, és... a tudományban találtam meg az örömöm. Mire első osztályos lettem, már olvastam, számoltam, és rengeteget olvastam.

Első osztályba ugyanazokkal a gyerekekkel kerültem, akikkel óvodába jártam (kis falu vagyunk, egy ovival és egy sulival). Továbbra is kiközösítettek, és az sem segített rajtunk, hogy négy év alatt négy osztályfőnökünk volt. Klikkek voltak már alsó tagozatban, nem volt semmi "összetartozunk"-érzés. Én még mindig ragaszkodtam az elveimhez, és akármit csináltak, én kedves voltam velük (már ha megszólaltam). Gyenge láncszem voltam a szemükben, mert nem kapták vissza soha, amit velem csináltak. Nyilván, extrémebb esetekben közbe léptek a szüleim és a tanárok (pl. egyszer az egyik lány megtépett, mert megkértem, hogy ne szurkálja a hátam grafitceruzával, mert próbálok figyelni órán), de amúgy... tűrtem, mert sikerült kialakítanom a saját kis világomat, szerettem egyedül gondolkozni, vagy a tanítóknak mesélni, a kisebbeknek segíteni. A többi kissé magányosabb, szintén szekált gyereket megvigasztaltam, összebarátkoztattam őket egymással.

5-6.-ban új suliba kerültem, és próbáltam barátkozni, ami nagyrészt sikerült is, de sosem éreztem magam igazán jól, mert alig volt velük közös témám, és ők már összeszokott osztály voltak. Afféle... lelkisegély-szolgálatos szerepet töltöttem be a kiskamaszkorukban. Itt már meg is mutatkozott, mi lett az eredménye az óvodai-alsótagozatos élményeimnek.

7.-től emelt természettudományos tagozatra járok egy gimiben, ahol, főleg az elején, jókat vihogott rajtam néhány lány. Szerették kifigurázni a fizika és a könyvek iránti határtalan lelkesedésem, vagy úgy bármit, amit csináltam. Mondhatnánk, hogy hozzá kellett volna szoknom ehhez, de a bántáshoz nem lehet; sírhatnékom volt minden alkalommal, de nekik sem vágtam vissza.

Ez a gyermeteg viselkedés már határozottan kezd alábbhagyni a jelenlegi osztályomnál. Gondolom, mivel amúgy értelmes emberek, nincs képük azt bántani, aki minden krízishelyzetben a segítségükre siet. Szeretem őket, és ők is elfogadtak engem.

Tavaly (most vagyok 10.-es) sikerült összebarátkoznom jelenleg végzős iskolatársakkal, és egy iskolai labor szakkörön (hála a Fizika Tanáromnak, aki példamutató pedagógus!) keretei között végre egy csapat teljes értékű tagjának éreztem magam. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor rájöttem, hogy ők nem tartanak engem furcsának, vagy önmaguknál kevesebbnek. :)

A saját korosztályommal továbbra sincs közös témám, és nehezen barátkozok, de be tudok illeszkedni, ha nagyon muszáj.

Az iskolai szekálás egy olyan dolog, amiről beszélni kell, és a pedagógusoknak tenniük kell ellene, mert óriási károkat okozhat. Egy ember a gyerekkora nagy részét az oviban/suliban tölti. Nagyon nem mindegy, hogy hogyan bánnak ott vele, mert simán lehet bárkiből olyan, mint én, vagy még rosszabb.

Ha gondolod, írj nyugodtan privátban, és megpróbálok segíteni, ahogy csak tudok.

16/L

Röviden: Az általános iskola szörnyű volt, a középiskola kellemetlen, a főiskola már teljesen elviselhető, a munkahelyem meg már kifejezetten jó.

Kifejtve: mindig is érettebbnek tartottam magamat a korosztályomnál (vagy legalább is amíg ki nem kerültem a munka világába...). Általánosban kiközösítettek, csúfoltak és provokáltak, de sosem fajult el fizikai konfliktussá, pontosabban ha történt is ilyesmi, ott az ellenfél volt inkább a dolog "elszenvedője". Számukra az nyújtott élvezetet, ha látták rajtam hogy ideges vagyok, egyszerűen szerettek provokálni, nem is annyira megalázásról volt szó. Az okok között szerepelt minden bizonnyal a zárkózott természetem, a minden-csak-nem-menő öltözetem, és hogy szerettem "okoskodni" (a koromhoz képest komolyabb témákról beszélni). Amiről viszont senki nem tudott - de sokat dobott a latba - hogy emellett el kellett viselnem egy alkoholista, munkamániás, nárcisztikus, idegbeteg és agresszív apát, aki bőven adott rá okot, hogy a suliban minden kis sza*on felhúzzam magam. Szerencsére mindig akadt 1-2 jó barát akik elviselhetőbbé tették az életet, de nem tagadom, sokszor elképzeltem, hogy egy szép napon besétálok egy ge'pfegyverrel a kezemben és leme'szárolom az egész bandát.

Középsuliban javult valamelyest a helyzet, de ott is akadtak "provokátorok". Aztán 11. végén lehetőségünk nyílt kiutazni néhány osztálytársammal külföldre pár hétre egy tanulmányi útra és ott jobban összeismerkedtünk. A legnagyobb ellenségemmel is rendeződtek a nézeteltérések és az utolsó év már teljes békességben telt el. Ezen felül született pár életre szóló barátság is, ami végig kísért a főiskola alatt, sőt, van akivel együtt is dolgozok.

A fősuli már rendben volt. Ott is voltak azért kisebb konfliktusok, de azért ott már a legtöbben értelmesen, éretten viselkedtek és végül is egy eléggé összetartó közösség alakult ki.

Nekem min. 3 hatalmas szerencsém volt ezzel a témával kapcsolatban (volt több is, de ezek voltak a legfontosabbak):

1. Mindig akadt legalább egy igazi, jó barátom aki segített átlendíteni a nehezebb időszakokon, (még ha nem is nagyon keltek a védelmemre nyilvánosan).

2. Felismertem, hogy alapvetően velem volt gond, nekem kellett a viselkedésemen változtatni és annak segítségével közelebb kerülni azokhoz akiket addig gyűlöltem (vagy legalább kialakítani egy semleges viszonyt). Ez egy fordulópont volt az életemben, az eddigi legnagyobb talán.

3. Szerencsére nem vagyok haragtartó, és az emberek iránt érzett haragomat és gyűlöletemet nagyon hamar át tudom alakítani energiára, olyankor pedig úgy dolgozok/sportolok, mint egy gép, le se lehetne állítani.

Mire eljutottam oda, hogy elkezdtem dolgozni, már nyoma sem volt a fentebb részletezett gondoknak. Jól dolgozom csapatban, stabil baráti köröm van. Annyi azért megmaradt, hogy az indokolatlan gyerekes viselkedést és "kóstolgatást" a mai mapig nem tűröm el a környezetemben, de ha ilyenre sor kerül igyekszem finoman, civilizáltan lereagálni. Illetve az átlagosnál érzekenyebb vagyok arra, hogy mit beszél/gondol rólam a környezetem, ez sokszor egy kicsit visszahúz, megfélemlít, de kezelhető.

Az apámmal viszont sokéves mélypontra jutott a kapcsolatom, már ott tartok hogy hónapokig haza sem megyek mert látni sem akarom és ez már sosem fog helyre jönni (nem rajtam múlt egyébként, van akin egyszerűen nem lehet segíteni).

Azt gondolom, hogy az önismeret nagyon fontos ebben a kérdésben. Mindenképpen javaslom azoknak akik ilyen gondokkal küzdenek, hogy gondolják át alaposan a saját viselkedésüket, ha kell végezzenek el személyiség teszt(eke)t, hogy minnél többet megtudjanak magukról és ahol kell, ott lassan, de magabiztosan változtassanak a szokásaikon és közeledjenek azok felé, akik addig szekálták őket. Meg kell tanulni kontrollálni a pillanatnyi érzelmeket (nem állítom hogy könnyű). Ha a megjelenés is probléma akkor kicsit javítani kell a ruhatáron, frizurán, stb (szülővel ezt mindenképpen meg kell beszélni, én pl. nem tettem és utólag már nagyon megbántam). Az is segít, ha a felgyülemlett haragot van min levezetni (játék, hobbi, sport, munka, stb.) Ha viszont odáig jut a dolog, hogy valakit már fizikailag is bántalmaznak és megaláznak, akkor onnan kifogások és alternatíva keresés nélkül el KELL menni! Abban a helyzetben olyan mélyen tud sérülni egy fiatal emberi lélek, amit később már nagyon nehéz lesz helyrehozni (felnőtt korban évekig tartó pszichiátriai kezelés és folyamatos antidepresszáns szedés, ezek hiányában meg alkoholizmus, depresszió, párkapcsolati és alapvető életvezetési problémák, atiszociális viselkedési zavarok, öngyilkossági gondolatok, akár kísérletek. Ez egyáltalán nem játék és nem vehető félvállról!). 26/F

Utolsónak: azért érted csak félig amiért én magam is csak félig értettem éveken keresztül, de elmagyarázom:

Alapvetően nem szoktak senkit bántani, ha minden rendben van az illetővel (függetlenül attól, hogy mindig vannak és lesznek gonosz, szemét és haszontalan emberek). Velem a következő "gondok" voltak: visszahúzódó és nehezen barátkozó voltam, nagyon könnyű volt felidegesíteni/megbántani, nem tudtam megfelelően kezelni a saját érzelmeimet (ez attól függetlenül probléma, hogy elfogadható és nyomós okom volt az idegeskedésre) abban a korban a környezet ezt nem tudja tolerálni, mert a gyerekeknek fogalma sincs róla, hogy mit jelent igazából a mások tiszteletben tartása, egymás elfogadása és az illedelmes viselkedés (felnőttek irányába működik (működhet), a saját korosztályuk felé nem működik). Szerettem "okoskodni" ami megint csak nem tolerált szokás abban a korosztályban (legfeljebb a tanárok értékelik). Szegényes és stílustalan volt a megjelenésem. A lényeg, hogy abban a korban a legkisebb "eltérés az átlagtól" okot a környezet számára hogy reagáljon (és általában negatívan fog reagálni). Ezek, amiket leírtam mind olyan "gondok" amik már felnőttkorban nem vezetnek kiközösítéshez és bullyinghez, mert addigra az emberek már eléggé érettek lesznek ahhoz, hogy elfogadják és tolerálják mások különbözőségeit (legalábbis az esetek túlnyomó részében).

Ezért fontos még időben megismerni saját magunkat, feltárni a személyiségbeli és viselkedésbeli problémákat és másokhoz mért legnagyobb különbözőségeket. Meg kell tanulni kezelni az érzéseinket, javítani a megjelenésünkön és megpróbálni általánosan úgy viselkedni és kinézni, ahogy az "átlag". Ez egyfajta megalkuvás (egyesek számára még gyávaságnak is tűnhet), de szükség van rá a személyes kapcsolatok kialakításához, a tisztelet elnyeréséhez (ami a közhiedelemmel ellentétben nem egy adott dolog, hanem ki kell érdemelni). Plusz, máskülönben nem tanulunk meg csapatban dolgozni és kezelni a mindennapi stresszt, ami pedig azokhoz a súlyos problémákhoz vezet(het), amit az előző írásom végén már megfogalmaztam.

Sok ilyen eset van és aztán csodálkoznak amikor a diák bemegy a suliba és lövöldözni kezd. Olyan akiről nem is feltételezték volna.

Ajánlom mindenki figyelmébe az osztály címü filmet.

Az én esetem nem szeretném részletezni, de velem is sok mindent megcsináltak, úgy általános végén, mint középsuliban.

Akkoriban nem tudtuk azt sem, hogy ezt így hívják.

Nagyon jól türtőztettem magam és itthon fel sem tűnt a családban, hogy iskolában nincs valami rendben.

Hogy miért nem vágtam vissza, kérdezhetnétek.

Nos a válasz annyi, nem akartam elcseszni az életem hátralévő részét pár hülye miatt.

Gondolok itt olyasmire, hogy ha nem kapcsolom át az agyam és felveszem a kesztyűt akkor nem állok le egy visszacsapással, hanem addig szorítom a torkát míg megfullad, vagy szétütöm a fejét a csempén.

Tudom brutálisan hangzik, de pont ez tartott kordában.

És azzal csak én jártam volna rosszul.

Csak az rebegett a szemem előtt, hogy ezt a pár évet kibírom, és kibírtam. Ami nem öl meg, erősebbé tesz.

Persze mai eszemmel másként csináltam volna sok mindent.

Isten nem ver bottal, vagy aki másban hisz a karma is elintézi.

Nos lehet van benne igazság is, mert az egyik ilyen "bántalmazó" huszonéves korára eltávozott az élők sorából.

Tudjátok nem az a rossz érzés, hogy pár hülye kipécéz és verbálisan vagy tetlegesen is bántalmaz.

Hanem az, hogy az állítólagos barátok, akik még akár erőfölényüknek köszönhetően beléjük nem mernének kötekedni, de nem állnak ki a barátaik mellett.

És ez sokkal rosszabb érzés mint maga a bullyng.

Voltam áldozat a középsuliban, de már 2007-ben végeztem és elhúztam onnan a lúzer helyről.

Nem mondanám, hogy ki voltam közösítve, de napi szinten 2-3 nagy arcú baromnak az osztályba ki voltam téve. A többiek meg nem álltak mellém. Senkire nem tudtam számítani.

Legdurvább az volt mikor 1x lefogtak és kifestettek meg a klotyóba csempét számoltattak, télen mikor esett a hó megdobáltak, megfürdettek, a dolgaimat ellopkodták. Kölcsönkért apró pénzt nem adták vissza. Csajok előtt megaláztak...

Csak fiúk voltak az osztályba, nem volt összetartás, semmi közös program, közös szervezés, vagy jó ötlet. Nem is voltak vevők az ilyesmi értelmes dolgokra. Leszarták a fejlődést és hülyék maradtak inkább. Még kirándulni sem mehettünk többet, csak egyszer voltunk mert a barmok leitták magukat azon az este meg összeokádták/pisálták 1x a szállást.

Az igazi haverjaim sulin/osztályon kívül voltak.

Általánosba jó osztályom volt és sokkal több mindent éltünk át, tudta mindenki értékelni ezeket a dolgokat. Oda szívesen gondolok vissza.

Sajnálom az elvesztegetett időt. Le kellett volna lépnem még időben. Az időt már nem forgathatom vissza. Utólag így 30 évesen kár volt elcsesznem a drága időmet egy ócska kisvárosi középsuliban. Csalódás volt.

A diákéveim nem voltak szépek. Sok minden ki is "törlődött", mert igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá.

30F