Ti beszélnétek a tesi tanárral ebben az esetben? (Szükségem van egy felnőtt véleményére! )

ha nem a teljesítményeddel van gond, akkor szimplán szerezz barátokat

vagy tudod mi még ennél is jobb?? ne érdekeljen az egész, ne görcsölj rá

mi értelme?? ha izgulsz jobb lesz??

amúgy, lehet a tesitanárt rosszul érintené, ha egy kis taknyos megmondja neki, hogyan tanítson

(mi infóból kaptuk meg ezt, mikor szóltunk a tanárnak, hogy tekerje már lassabban a diákat, hogy érkezzünk leírni, ha már egyszer el nem magyarázza az anyagot és a diákat ki nem adja nekünk

hozzá tenném saját szerkesztésű dia, ami nincs fent a neten és a saját szavait akarta visszakapni dolgozatokkor, ha másképp írtuk akkor karó)

az előbbi kirohanásod alapján megértem mért nincs sok barátod

csak a problémákkal foglalkozol, csak az lebeg a szemed előtt...

mi a nyavajának foglalkozol másokkal?? nem szeretnek így jártak, ne a te problémád legyen már

engem is volt olyan aki nem szeretett középsuliba vagy a koliba, de kit izgatott??

nem akadtam fenn apróságokon, úgy se jó mindenkivel jóban lenni, legyen pár igaz barátod többi nem számít

Kedves kérdező!

Maximálisan megértem a helyzeted. Én is ugyanebben a cipőben voltam már általánosban is. Iszonyat rosszul érintett engem is, mindig feszengtem, amikor ilyen tagválasztásra került a sor. Mindig előre tudtam, hogy engem utolsóként fognak beválasztani. Hidd el, ennek semmi, de semmi köze nincs a teljesítményedhez. Sajnos ilyen helyzetekben kizárólag a népszerűség számít az ilyen korú fiataloknál. Nyilván tudod, hogy a gyerekek igen kegyetlenek tudnak lenni, mindig azokat nyomják el, akiknek kicsit sebezhetőbb a személyisége. Nem kell megváltoznod, hiszen te ilyen vagy. Én is ilyen vagyok/voltam. Csendesebb, visszahúzódóbb, nem népszerű típus, akinek kevés barátja volt. Mindenképpen jó ötletnek tartom, hogy beszélj a tanároddal. Nyugodtan és őszintén mondd el neki, hogy nehezen viseled a megaláztatást, és kisebbségi érzést kelt benned ez a módszer. Sajnos abban is egyet kell értenem, hogy komoly sebeket ejt az állandó elnyomás. Tudom, nagyon rosszul esik neked ez, és lehet, hogy amit most tanácsolni fogok, az sem oldja meg a helyzetedet. Én úgy próbáltam leküzdeni a "szerencsétlen vesztesnek tart mindenki"-érzést, hogy arra gondoltam, hogy ők semennyivel nem érnek többet nálam azért, mert őket előbb választják be egy csapatba. A népszerűség csak egy burok, attól nem lesz értékesebb ember. Azzal is erősítettem magam, hogy az előnyös tulajdonságaimra gondoltam. Pl. mondtam magamban, hogy: "Lehet, hogy x/y/z népszerűbb nálam, de közel sem annyira jó matekból/rajzból/bioszból, mint én."

Valóban káros, lejárt ez a módszer. Tehát azt tanácsolom, hogy fordulj a tanárodhoz. Sok sikert kívánok együttérzéssel. 22/L

Rád van bízva, hogy beszélsz-e a tanárral, én csak a saját nézőpontomból tudok nyilatkozni: ez a görcsös megfelelési kényszer fel fog őrölni. Meg kell tanulnod kezelni az elutasító élethelyzeteket, mert később is lesz belőlük bőven. Tudom, milyen érzés kiközösítve lenni, engem is mindig utolsónak választottak tizenkét éven keresztül, de nem vettem magamra, mert tisztában voltam vele, hogy mindenki rühell; ráadásul még a csapatjátékokban is rettenetes voltam, ezért nem is passzoltak nekem soha. Na és? Nem jókedvemből voltam ott, hanem azért, mert kötelező volt, ahogy a többi tantárgy is, amikben szintén nem óhajtottam képességeimen felül teljesíteni, mert azokat sem én választottam.

Az itthoni tornaórák sajnos mindig is a megaláztatásra épültek, ha nem tudsz bukfencezni, az a baj, ha nem sikerül felmásznod a kötélre, az a baj, ha béna röplabdás vagy, az a baj. Nem vagy tökéletes, én sem vagyok az, azok sem tökéletesek, akik nem akarnak téged beválasztani a csapatukba. Nem szükséges hozzájuk hasonlítgatnod magadat. Nem fogsz tudni mindenkinek megfelelni, és nem is kell. Ez csak egy ostoba tanóra, ami úgy rossz, ahogy van. Legyen valami hobbid, amiben ki tudsz teljesedni, amivel kapcsolatban barátokat is találhatsz. Ne azokkal foglalkozz, akikkel már csak két évet kell kibírnod, és akiket utána tetszés szerint soha többé nem kell látnod. Biztos vagyok benne, hogy rám sem emlékszik az egykori osztálytársaim kilencven százaléka, ami normális egy kényszerűen összezárt közösség esetében. Az általános iskolás éveim alatt még rosszul esett a kiközösítés és a csúfolás, de megedződtem. Az élet nem csupa cukormáz.