Az érettségi nálatok is úgy zajlott, hogy a tanárok engedték, sőt szinte akarták is hogy a diákok segítsenek egymásnak? Illetve hogy én a többieknek...

Elit giminek nem mondanám, de elég erős iskolába jártam, azon belül is tehetséggondozó szakra. Nálunk pont úgy volt, ahogy leírod: a tanárok közül volt, aki csak passzívan teret engedett, más aktívan segített, és volt, aki egészen pofátlanul csalt.

"a tanárok nem szeretik ha megbuknak a diákok érettségin mert az nekik pluszmunka"

Valóban nem szeretik, de nem mert plusz munka, hanem mert rohadt égő. Hogy ott vagy, az azt jelenti, hogy a tanárod alkalmasnak minősített, ezért ő is ég veled, ha buksz. Amikor egy tanár nem szívesen vállal fel téged érettségin, akkor még év közben fog megfingatni; odabent már neki is az az érdeke, hogy átmenj.

Amúgy nekem ez többnyire nagyon pozitív emlék. Amolyan rituális jellege volt, ahogy azok, akik addig a rendőreim, zsarnokaim, kiképzőim, kihallgatóim voltak, a közös munka határán beálltak mögém, és a cinkosaim lettek.

Én nem elit gimibe jártam, de elég erős suli volt. Nálunk nem engedték, hogy segítsünk egymásnak, sőt a tanárok sem segítettek semmiben.

Volt ismerősöm, aki gyengébb gimibe járt. Érettségin ment így a csalás, ezért sokkal jobb pontokat gyűjtött a felvételihez.

Mi meg szívtunk mindennel. Az ofő volt a magyartanár. Imádtam az irodalmat előtte, de bármennyit tanultam, mindig csak négyest kaphattam. Gyengébb iskolában meg vidáman megkapták az ötöst. Ha újra csinálhatnám, biztos gyengébb sulit választanék és nem is gimibe járnék. Semmi értelme nem volt a nagy szigorúságnak. Igaz jó lett mindenki érettségije és két ember kivételével mindenki továbbtanult főiskolán/egyetemen, de akkor sem járnék oda újra.

N

Gimiben (egy top 100-as), nem volt ilyen, de az egyik tanárnő mesélte, hogy az ő idejükben így ment. Mondjuk kb. egyidős lehet szüleimmel, náluk szigorúbb volt szintén.

Nekünk középiskolai felvételin viszont a felügyelő tanár segített. (Lakhely szerinti, nem túl erős szakiskola volt amúgy, ahol eleve lazán javították a teszteket.)

"megszokott dolog e hogy egy tanuló lediktál egy feladathoz a megoldást kb a tanár kérésére..."

Szerintem ez valóban nem megszokott. Én írtam a #3-ast, leírom, én miket tapasztaltam.

Szerintem általánosan két gyakori eset volt. Az egyik, hogy ha áthágtunk bizonyos szabályokat, egy határig szemet hunytak. Legjobb haveromat sokat korrepetáltam matekból, és érettségin is mögöttem ült, nyilván segítettem. Amikor láttam, hogy nem szólnak érte, felbátorodtam, ekkor rám szóltak, hogy álljak le, de nem szankcionáltak.

Ami ilyenből durvább volt, az egy vicces egybeesés a te sztoriddal: angol írásbelin én is diktáltam le feladato(ka)t az egész csoportnak. Viszont engem erre nem biztatott senki. A felügyelő kiment mosdóba, ekkor a mellettem ülő, aki addig keményen lesett, most elkezdett hangosan kérdezgetni, és futótűzként terjedt, hogy tudom a megoldást. Végül inkább hangosan diktáltam. Azt nem tudom biztosan állítani, hogy a felügyelő tanár szándékosan ezért ment-e ki, de tény, hogy tudatosan jelezte, hogy vissza fog jönni a terembe, hogy abba tudjuk hagyni.

A másik általános segítség az volt, hogy a banánhéjon elcsúszásokat igyekeztek aktívan elhárítani amolyan mikrobeavatkozásokkal (fejrázás, bólogatás, kulcsszó tátogása). Ez önmagában normális szerintem, ami durva volt, hogy azok a tanárok is nyomták, akik amúgy hírhedten kegyetlenek. Az angol tanárom egy szociopata kihallgatótiszt volt, érettségin meg az egyik legaktívab támogató lett. Ez amúgy irtó vicces volt, mert annyira váratlan volt tőle a segítség, hogy sokan leblokkoltak, volt aki azt hitte egyenesen csapda.

Én ezeket a segítségeket nem érzem túlzónak, egyszerűen segítettek átbillenni bizonyos kulcspillanatokban a holtponton. Pl egy osztálytársam tanácstalanul ült a töri tétele felett, és a fenti angol tanár - aki töri szakos is - odament hozzá, a könyvkupacából kivette a legálisan használható töri atlaszt, és odatette a srác elé. A gyerek nem értette, mi van, a tanár meg türelmetlenül gesztikulált a szemével, hogy nyisd már ki, te szerencsétlen. A srácnak közben leesett, hogy minden információ, ami ahhoz kell, hogy felépítse a feleletet, kiolvasható az atlaszból. És meg is oldotta. Nekem ez nem csalás, csak olyasmi, mint amikor az edző bekiabál.

Voltak viszont néhány közepesen kemény eset is.

Történelem szóbelin egy osztálytársam szerencsétlenül húzott, és teljesen leblokkolt. A tanárok kiszúrták, hogy helyzet van, és odamentek hozzá súgdolózni, megkérdezni, jól van-e. Erre közölte, hogy ő feladta. Elindult a susmus, végül az igazgató elvitte az elnököt kávézni vagy egy órára. Ezalatt osztálytársam lefelelt közepesre azt hiszem. Azt hozzá kell tenni, hogy olyan téren nem történt csalás, hogy konkrét segítséget adtak volna neki. A tanár fogott egy nagyon szájbarágós, rávezető attitűdöt, amivel kitaposta belőle a közepesre valót. Ami sokkoló volt benne, hogy el lehetett távolítani az elnököt, illetve hogy az a tanár, aki a legkisebb hibáért úgy vágta be az egyest, hogy átrajzolt három oldalt, most kedvesen, türelmesen úgy vezeti a beszélgetést, hogy szinte szádba rágja a megoldást.

Hasonló volt, amikor olasz érettségin húzott osztálytársam szerencsétlenül. Az olasz tanár kacsintva közölte olasz nyelven a felelővel, hogy rajtuk kívül senki nem beszél olaszul, szóval no para. Végül marha jót beszélgettek a tanárral, gyanítom a tételről kevés szó esett, de jeles lett a felelet. Ha egy ember képes elbeszélgetni olaszul tíz percig, de nem a tételről, és erre jelest kap, azt mindenki egyéni morális ízlésére bízom, hogy csalás-e.

És voltak nagyon tenyérbe mászó esetek is, de ez egyetlen tanár volt. Nála ez nem volt meglepő, mert ő addig is mindig csalt, ahol csak tehette. Irodalom érettségin kikötötte, hogy tilos vesszőket, meg hasonlókat beírni, majd ő behúzza, amikor javítja. Szóbelire előre kihúzatta a tételt, majd névsor szerint sorbarendezte, és mutatta, honnan kell húzni. Ez fura kettősséget váltott ki belőlünk, mert egyrészt éltünk vele, másrészt viszont akkor is és most is megvetjük érte.