Anyukám az iskolámban lejárat, mit mondjak neki?

Kérdezd meg tőle, hogy neki tetszett, amikor az ő anyja ugyanezt csinálta vele?

Arra, hogy "ne szólj bele", mondd azt, hogy igenis beleszólhatsz, hiszen a te ügyeidbe avatkozik bele. És érted, hogy "jót akar", de nem tesz jót, sőt, rosszat tesz, hisz te kerülsz utána kellemetlen helyzetbe.

Ha semmi nem hat, kérj meg egy családtagot, felnőtt rokont, hogy beszéljen vele erről.

Még ha nem is tudatosan, de pontosan azért viselkedik így, mert vissza akarja adni neked, amit ő kapott.

Nem szívesen mondanék rosszat anyukádról, szóval inkább a saját tapasztalataimat írom le: az én anyám pontosan ilyen volt. Akármit mondtam neki az iskolában történtekről, ha ő érdekesnek találta, alaposan kiforgatva továbbadta, visszamondta, hirdette úton-útfélen. Ő is sokszor felhívta az éppen aktuális osztályfőnökömet, pár év alatt le is szoktam arról, hogy bármiről meséljek neki. De teljesen mindegy volt, akkor kitalált dolgokat, pl. úgy látja, rossz kedvem van, biztos a padtársam az oka, és hívta is az osztályfőnököt, hogy azonnal ültessen el mellőle, (még a rosszkedv sem volt igaz, nemhogy a többi). Gondolom, nem nehéz elképzelni, milyen "jó" volt ilyenkor másnap bemenni a suliba, magyarázkodni, hogy nem is mondtam semmi ilyesmit, nem is volt rá okom...

Nekem még a munkahelyemen is próbálkozott ezzel, pedig akkor már rég nem laktunk együtt. Amikor a főnököm behívott, és elmondta, furcsának tartja, hogy egy majdnem 30 éves embernél a szülő telefonál, hogy ugyan tegye már magasabb beosztásba a gyereket, hát azt hittem ott süllyedek el. Akkor nagyon csúnyán kiosztottam anyámat, utána nagyjából leállt, de szerintem soha nem értette meg, hogy mi volt ezzel a gondom.

Mondd meg anyukádnak, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy a segítsége nélkül is megold a felmerülő problémákat.

Köszönöd szépen, ha segíteni akar, de megbírkozol a feladattal. S ha majd olyan adódik, amit egyedül nem tudsz megoldani, akkor majd szólsz neki. De addig, köszönöd szépen, ne avatkozzon bele a dolgaidba.

#2-es vagyok, lemaradt, hogy mit mondtam neki: nagyjából azt, hogy ha még egyszer látni akar, vagy hogy egyáltalán felhívjam telefonon, akkor nagyon gyorsan szokjon le az életemben való szervezkedésről. Mindezt ordítva, mert ha halkan, vagy normális hangerővel mondtam volna, csak kiröhög. Nem vagyok rá büszke, hogy ezt kellett tennem, de egyszerűen semmi más nem működött, iskolás koromban kértem szépen, sokszor, sírtam, eljátszottam, hogy beteg vagyok, aztán tényleg a hányásig bőgtem, de egyszerűen semmi nem érdekelte, ment a saját feje után, "mert ő ezt jobban tudja".

Mikor ordítva a teljes kapcsolatmegszakítással fenyegettem meg, akkor legalább abbahagyta.

Te sajnos semmit nem tudsz tenni, ahogy írtad, nem tudatosan teszi. Téged használ fel valami miatt, amit nem tudott megemészteni saját maga vagy magányosnak érzi magát és ezért próbál vagy másoktól elidegeníteni, hogy ne veszítsen el vagy lekötni a figyelmét. De ahogy írtam, nem tudatosan teszi.

Én azt is kinézem belőle, hogy annyira nyomot hagyott benne az anyja viselkedése, hogy maga az anyaság egy félelmet váltott ki, milyen anya lesz ő, jobb lesz-e mint a sajátja és annyira akar bizonyítani, hogy az ellenkezőjét teszi annak amit akar. Egyszer pl én nafyon nem akartam zaklatni egy nőt és hiába nem akartam és koncentráltam erre, a végén zaklattam. Tudom hülyén hangzik de van ilyen is, amikor annyira a rögeszmenk valami hogy azért is azt csináljuk.

Te egy kiskorúként aki nem pszichológus nem tudsz es nem is kell hogy bármit is tegyél.

Inkább látogasd meg a sulipszichológust, hogy ezzel a dologgal hogyan tudnál megtanulni együttélni.

Az a gond hogy ez nem egy olyan dolog amit egy könnyes csevegéssel meg lehet oldani, mint a filmekben. Itt egy viselkedést, egy emberi természetet kéne megváltoztatni, feltárni annak a gyökereit, ha valaki pedig ebben nem partner akkor lehetetlen ezt végig vinni. Nézzétek meg hány eset van, ahol a pszichológus nem tudott segíteni, mert az ember nem volt partner.

Akárhányszor leül a kérdező vele, kudarcba fullad a beszélgetés, ha sikerül is eljutni oda, hogy végighallgatja, akkor sem lesz gyümölcse a dolognak. Beszélhetnek vele egyszerre huszan is, akkor sem érezik meg a várt változás.

Írja valaki hogy 30+ volt amikor ordibált meg elhagyással fenyegetőzött és ezzel oldotta meg a gondokat, de itt most egy kiskorúról beszélünk, aki még természtes módon függ a szüleitől.

Innentől kezdve tényleg nehéz dió az egész és mennyire rossz, hogy a kiskorúak ennyire nem tudnak tenni semmit a felnőttekért. Én az apámat kértem meg 16 éves koromban hogy keressen pszichológust, össze-vissza ígérgette hogy persze persze, keres pszichológust, megváltozik, csak bocsássak meg neki, egy darab szakemberhez sem tette be a lábát. Ugyanúgy mondtam a saját pszichológusomna, hogy segítség kéne az apámnak és lexarta.