Szerintetek jól esne a tanáromnak, ha elmondanám neki, mennyit segítettek nekem az órái?

A kamaszkor életem legnehezebb időszaka volt. Nem akarok litániát írni, ezért maradjunk annyiban, hogy otthon állandó veszekedés, család szétesése, iskolában kudarcok és folyamatos stressz volt a mindennapos. A magyar óráink voltak azok (részben), amik visszatartottak attól, hogy teljesen összeomoljak. A tanárunk verseket vagy novella részleteket olvasott nekünk, vagy nagy költőinkről mesélt történeteket, próbálta a tananyagot emberközelivé és szórakoztatóvá tenni, mi pedig a padon pihentettük a fejünket, és csak hallgattuk. Nem kiabált velünk, nem várta el, hogy 45 percen át körmöljünk, vagy oldalakat magoljunk be. Ez az óra volt számomra a pillanatnyi csend a körülöttem tomboló hurrikán közepén. Így, hogy tanulmányaim vége felé közeledek, gondolkozom rajta, hogy megosztom mindezt a tanárommal, hogy érezze, mennyire sokat számít a munkája nekünk diákoknak, akkor is, ha nagyon sokszor nem mutatjuk ki. De nem igazán tudom, mi lenne rá a megfelelő alkalom. Talán pedagógus nap? Vagy év vége? És azt se tudom, hogy egyáltalán örömmel fogadná-e. Egy középkorú férfiről van szó, akit sosem láttam különösebben érzelmesnek...