Volt olyan tanárod, aki meghalt, mialatt iskolába jártál?

Volt, gyermekgyógyászatot tanított és a temetésére sem tudtunk elmenni, mert gyakorlatunk volt, sajnos. :(

Napközis "tanárom" volt. Tanítani nem tanított semmit, ha kellett akkor a háziba segített, de általában mindenki maga írta. Ő csak ügyelt a rendre. Illetve sakkozott meg malmozott velünk, ha kész voltunk a leckével. Hogy hányadikban halt meg, arra pontosan nem emlékszem, vagy 5 vagy 6-ban. Bírtuk nagyon, ezért elég rossz volt elveszíteni. Főleg hogy egy vén banyát kaptunk helyette, aki még azért is lecseszett mindenkit, ha hangosan vette a levegőt. Autóbaleset után halt meg egyébként, 40-en pár éves férfi volt. Voltunk bent páran az osztályból meglátogatni a kórházban, vittünk neki ilyen nagy rajzot meg még valamit (csak arra nem emlékszem). 3 nap után halt meg bent, mi még tudtunk vele beszélni éppen. Az utolsó mondata felénk valószínűleg tényleg az utolsó mondata volt. A mai napig emlékszem rá: "soha ne vegyetek olyan első keres orrtolós szemetet, mint amit én vettem, mert így fogtok járni". Ezt ugye az autójára értette, amivel balestezett. Egy kis Renault-ja volt neki. El is mesélte a balesetét még akkor előtte. Csúszott az út, ment lefele a lejtőn és alulkormányzottá vált az autó. Hiába tekerte el a kormányt, az autó ment tovább egyenesen. Rárugott a gázra, de nem segített. Bezuhant két szalagkorlát között az erdőbe. Most már van ott is szalagkorlát, a balesete után 1 évvel végig raktak mindenhova.

Fosulin, tori szakon az arpad kort oktato tanarunk. Ongyilkos lett csaladi problemak miatt.

Ének tanárom volt, engem nagyon utált, mikor meghalt stroke-ban nagyon örültem.

Az tesitanárunk érettségi után nem sokkal :( De ennek már jó pár éve. Imádtuk őt, ezért nagyon rossz volt elfogadni, hogy nincs többé. Egy rendkívül kedves, segítőkész, gondoskodó férfi volt. 31 éves volt, mikor meghalt. Többen is sikeres eredményeket értünk el különböző sportágakban, amit főleg neki köszönhettük. A saját pénzét ölte a különböző iskola eszközökbe, mert az iskola még egy labdát sem tudott venni. Ő újította fel a tornatermet is, csomó munkát ő maga végzett el, ha meg kellett más dolgozókat hívni akkor azt is ő fizette. Volt hogy el sem hagyta az iskolát hetekig. A sportnak és a tanításnak élt szinte kizárólag. Családja sem volt. Ha tudtunk, akkor mindig kedveskedtünk neki valamivel. Az első évben még csináltunk neki egy fonott karkötőt (kimondottan fiúsra), a halála napjáig hordta. Vittünk neki kávét ha vele volt az első óránk, vele mentünk el egyszer osztálykirándulni mikor a megtervezett időpontban az ofőnk nem tudott eljönni betegség miatt, stb. Az utolsó években már viszonzásként néha kielégítettük őt, mindenféle értelemben, úgy, ahogy épp szerette volna. Aztán az érettségi eredmények kihirdetése után pár nappal felakasztotta magát a szertárban éjjel. Hagyott egy búcsúlevelet, aminek a tetejére az általunk készített karkötőt rakta rá. Azt írta, hogy már nincs értelme az életének, nem maradt senkije. Bánta nagyon, hogy nem kapaszkodott bele senkibe, hagyott mindenkit elmenni, nem mutatta ki senkinek az érzéseit. A temetésén meglepődtem, hogy milyen sokan eljöttek. Biztos, hogy voltunk vagy 50-en. Ott voltak a kollégái, rajtuk kívül pedig korábbi tanítványa volt mindenki. Nem is voltak olyan barátai akikkel tartotta a kapcsolatot, csak az iskolában megismert emberek voltak ott. Egy túl jó ember volt, egy túl rossz világban. A kinézete elég zorall volt illetve a távolságtartása is feltűnt mindenkinek, aki vele találkozott. Nagyon nehezen nyílt meg mindenkinek, idegenekkel nem is beszélgetett szívesen. Ez részben kölcsönös is volt, azok részéről akik nem ismerték meg. De amint megismerte jobban az ember, rájött, hogy belül teljesen más, a világ egyik legjószívűbb embere volt. Jobb életet érdemelt volna. Nagyon sajnálom azóta is, hogy így alakult. Az egyik legrosszabb része volt ez az életemnek. De előtte a középiskolai évek meg a legjobbak voltak toronymagasan, szóval ha együtt tekintek vissza az egészre, akkor már is nem olyan szomorú az emlék.