Ápolóként szerintetek érdemes lenne ilyen irányba menni? Ti mit gondoltok? Megpróbálhatnám?

Sziasztok!

Utolsó éves hallgató vagyok az egyetemen, ápolás és betegellátás szakon fogok végezni, diplomás ápolóként.

Nagyon szeretem a választott szakmámat, szeretek ápolni, és érdekel minden, ami ezzel vagy a gyógyítással kapcsolatos, ezért mindenképpen szeretnék az egészségügyben elhelyezkedni.

Viszont azt már most tudom, hogy jelen körülmények között, ami manapság az állami kórházakban folyik, nem szívesen mennék betegágy mellé dolgozni.

Furdal a lelkiismeret miatta, de úgy érzem, nem bírnám ezt hosszútávon csinálni, legalább is nem így. Ami ma a kórházi osztályokon folyik, szörnyű...

- A pénz nem motivál, sosem motivált, hiszen ha valaki ilyen hivatást választ magának, azt általában ez érdekli utoljára. Na, de azért van egy szint, ami alá nem lehet menni. A mai nővérek többségének másod - vagy harmadállást is vállalnia kell, hogy fent tudja tartani magát, olyan nevetségesen keveset keres. Lehet, hogy most, friss diplomásként még ellennék havi 80-100e ft fizetéssel, de ha 2-3 éven belül gyerekeket szeretnék, miből tartom el őket?

- Nem biztosítanak megfelelő eszközöket és felszerelést az osztályok dolgozóinak. Sokszor nincs elég kesztyű, spórolnunk kell vele, de a vért azért le kell venni, a vizeletmintát le kell venni csupasz kézzel is... A kórházban nem tudnak elég ágyneműt biztosítani az osztály részére, mert nincs rá pénz, de a hozzátartozó velünk veszekszik, hogy miért lepedőbe csavarjuk a kispárnát, hiába is magyarázná az ember, hogy nem tehet róla, a hozzátartozót és a beteget ez nem érdekli... Honnan vegyek ágyneműt? Talán a saját keresetemből, abból a havi nettó 80e ft-ból, ami még arra sem elég, hogy magamat eltartsam? Nagyon rossz, hogy ilyen körülmények között kell dolgozni, és így is ugyanúgy minőségi munkát várnak el tőlünk, pedig szarból mi sem tudunk várat építeni. Ennek ellenére sokszor mégis megpróbáljuk... A hála pedig sokszor az, hogy csak leminősítik az ember munkáját. :(

- Rettentően kevés az ápoló, és nagyon sok a beteg, ezért mindenki le van terhelve. Egyszerre kell csinálni mindent, és még úgy sem érjük utol magunkat. Gyógyszerosztás, vérvétel, betegmosdatás, vérnyomásmérés, katéter - és branülcsere, közben leszaladni a laborba a mintákkal, vizitre menni az orvossal, felvenni az új betegeket, ágyneműt cserélni, reggelit-ebédet-vacsorát osztani és közben beteget etetni, dokumentációt intézni, telefonokat felkapkodni, ágyakat fertőtleníteni, infúziókat bekötni, következő infúziókat összekészíteni, vércukrot mérni, inzulint beadni, stb. Közben a betegek is csengetnek folyamatosan, és minderre jut nappal 2 nővér. Jó esetben 3, ha van egy segédápoló is az osztályon. A habos veríték folyik az ember hátán, mikor egyszerre kell öt irányba szaladnia, és a munka csak nem akar fogyni... emiatt mindenki feszült, mindenki a másikon vezeti le a feszültséget.

- Nagyon zavar, hogy alig kapunk elismerést azért az áldozatos munkáért, amit egész nap csinálunk. Semmi megbecsülés... Valószínűleg ez nem csak az egészségügyre jellemző, hanem sajnos ma már ilyen a világ, az emberek lettek ilyenek. De ettől függetlenül szörnyen rosszul esik, amikor úgy beszélnek az ápolóval, mint a kapcaronggyal, miközben ő szívét-lelkét kiteszi a betegért. Aki pedig nem dolgozik már szívvel és lélekkel... nos, őt is meg tudom érteni. Hamar ki lehet égni, ha az ember ilyen körülmények között kényszerül dolgozni, és se egy elismerő jó szó, se egy "Köszönöm szépen, nővérke!" nem jut neki egész nap...

- 12 órás műszakban dolgozunk, hivatalosan. Nem hivatalosan az ember addig túlórázik, amíg kell. És mivel nincs elég ápoló, sokszor 2-3 napot vagy akár 4 napot is menni kell egymás után, ugyanúgy 12 órában. És menni kell hétvégén is, ünnepnapokon is, karácsonykor és szilveszterkor is, ha esik, ha fúj. Most még bírom, nem visel meg annyira... de megint csak nem tudom, ha 2-3 éven belül gyerekeket szeretnék, hogyan egyeztetem majd össze a munkámat a családi életemmel? Nem szeretném, ha a gyerekeim csak fényképről ismernének majd, mert az anyjuk éjjel-nappal ügyeletben van a nővérhiány miatt...

Semmi nem ér annyit, hogy lelkileg, idegileg és fizikailag rámenjen az ember.

Mondhatnátok, hogy minek tanultam ápolónak, ha ezt nem bírom? Nos, de bírom. Még. De nem véletlenül van ennyi kiégett ápoló. Túl vagyunk terhelve, le vagyunk strapálva. Amikor 2 nővér jut 30 betegre, és egyszerre 5 beteg nyomja a csengőt, te meg nem tudod eldönteni, hogy hány felé szaladj, azt hosszú távon senki sem bírná. Nem csoda, hogy mindenki inkább külföldre megy, ahol 8 órás műszakok, normális eszközök és rendes fizetés van.

Nos, én nem szeretnék feltétlenül külföldre menni, de amíg itthon ilyen lehetetlen a helyzet, addig úgy gondolom, hogy célszerűbb másik szakmát is megpróbálni. Mindenképpen maradnék az egészségügyön belül, de ápolni így, ilyen lehetetlen körülmények között nem fogok tudni hosszú távon... Felmerült bennem, hogy esetleg diploma után továbbtanulnék az egészségügyi minőségbiztosítás irányába, de addig is jó lenne valamit dolgozni.

Arra gondoltam, esetleg elmennék orvoslátogatónak vagy patikalátogatónak. De nem tudom, pontosan mit takar ez a foglalkozás, illetve hogy ápolói diplomával végezhetném-e valamelyiket.

Ti mit gondoltok minderről? Tudnátok nekem valami tippet, tanácsot adni?

Előre is köszönöm a válaszokat;

egy elkeseredett és kilátástalan jövő előtt álló fiatal ápolónő