Hány hónap munkanélküliség után elfogadható az öngyilkosság?

Nem értem, hogy miért kötik az emberek a munkához az élet értelmét, miért érzik magukat értéktelennek ha nem dolgoznak. Alig van néhány hivatás ami nélkül bajban lenne az emberiség, az én végzettségem is egy olyan dolog ami nélkül vígan meglenne mindenki, igazából semmi nem múlik azon, hogy én dolgozom-e vagy sem.

Ha te próbálsz munkát keresni, csak egyszerűen nincs, akkor semmi okod nincs rosszul érezni magad. Én még úgy sem érzem magam rosszul, hogy pár hónapig nem is kerestem munkát, csak azt csináltam amit szeretek, amíg megtehettem. Ha már az utcán lennél, mert annyira tönkrementél volna, akkor talán megértenélek.

Ha rosszul érzed magad amiért egész nap egyedül vagy, akkor menj emberek közé és kész. Én is rengetegszer érzem azt, hogy legszívesebben nem léteznék, mert túl nehéz ez az egész az életem baromi kevés százalékában érzem magam boldognak, de öngyilkos nem tudnék lenni, valahogy nagyon természetellenesnek érzem.

Az öngyilkosság nem idő és munkanélküliség függvénye.

Ha számodra elfogadható, tedd azt. Azt azért nem árt, ha tudod, hogy meglehetősen nehéz ezt úgy véghez vinni, hogy ne szenvedj sokkal jobban, mint mondjuk a munkanélküliségtől.

Az egy téves képzet, hogy fejbe lövöd magad, és egy pillanat alatt elsötétül minden. Az agynak csak egy része károsul a többi részében még vannak folyamatok, amik lassan állnak le, szóval pokoli kín. A guillotine-al kivégzett emberek vizsgálatánál is kiderült, hogy a levágott fej bizony még akár percekig élhetett és tudatánál volt.

Szóval az ilyen radikális módszer minden látszólagos gyorsasága ellenére tömény borzalom.

Leugrani a hídról - fulladás, meghűlés, ugyancsak sokáig tartó szenvedés, és szintúgy pánikroham közepette jövő halál.

Gyógyszer - a legrosszabb. Csak az esetek tört részében halálos, de még akkor is mire eljön a halál, az nem békés elalvás, hanem veszedelmes küzdelem az életösztönnel, és önátkozódás, hogy már nincs visszaút.

Ha pedig bármelyiket túléled, örökre megnyomorodhatsz - ahhoz képest a munkanélküliség piskóta lesz. Ha meg nem, és netán a halál nem véget jelent, hanem átmenetet, szép átmenet lesz az a pánik, amiben a túlvilágra kerülsz. Raymond A. Moody "Élez az élet után" című könyve döbbenetes felfedezésről tesz tanúbizonyságot: a halálközeli élményekről. Általában ezek ritkák, és katartikusak, de pozitív értelemben. Viszont a sikertelen öngyilkosoknál többnyire rettenetesek - legalábbis az eddigi feljegyzések szerint.

A pánikmentes öngyilkosságnak egyetlen hatásos módja van - ha úgy hajtod végre, hogy minden pillanatban biztosítod a visszalépés lehetőségét. Hallottam egy ilyet, hogy Szinópéi Diogenész (a hordóban lakó görög filozófus) állítólag kiteljesedettnek találta az életét nyolcvankilenc évesen, ezért a csúcson hagyta abba: visszatartotta a lélegzetét. Megfulladt. De nem úgy, hogy élettel összeegyeztethetetlen helyzetet teremtett (vízbe ugrott vagy felakasztotta magát), hanem csak úgy visszatartotta. Nyilván így is szenvedett, de tudatánál volt, és nem a pánik közepette lépett át az ismeretlenbe. Legyőzte az életösztönt. De vannak keleti jógik, akik tudatosan kiszárítják a testüket, és erős meditáció közepette vállalják saját halálukat. Jógaülésben mumifikálódnak, és pokoli szenvedést élnek át - de képesek ébernek maradni az utolsó pillanatig. Meditálnak egy szentélyben, és minden reggel csengetnek. Ez azt jelenti, hogy még élnek, a segítők adnak nekik ételt (olyat, ami segíti a kiszáradást). Ha nem szól a csengő, véglegesen lezárják a szentélyt. Nálunk vallási őrületnek lehet nevezni, náluk nagy tisztelet övezi az ilyen gurukat. De az biztos, hogy óriási lélekjelenlétre van szükségük.

Szóval tiszteletben tartom a döntésedet - de finoman szólok, hogy kőkemény fába vágod a fejszédet.

Amúgy nekem sohasem volt hivatalos munkám, mondhatni, évek óta munkanélküli vagyok, alkalmi melókon, megrendeléseken kívül rendes, állandó munkahelyem nem volt. Elmennék jóginak Tibetbe (na, nem önmumifikálónak), de aligha vennének fel. :)