Mennyire jellemző a munkahelyeden, hogy a feladatodhoz te értesz a legjobban és nincs aki helyettesítsen?

Van ilyen tevékenységi kör ott is, ahol én dolgozom, pedig ezerrel dolgozom azon, hogy megszüntessem ezt az állapotot, mert nekem sem jó. Szerintem egyébként csalóka pálya nagyon ez a "nélkülözhetetlen vagyok" megközelítés, - sokan abban a tévképzetben lebegnek, hogy ez mekkora buli, mert ez akár garancia is lehet arra, hogy az ember nyugdíjig bebiztosítsa magát. Valójában pedig nem olyan jó dolog a "nélkülözhetetlenség", mert az embernek nem lehet saját élete, ha eljut erre a szintre. Pontosan ezért is van az, hogy már (kb.) 20 éve leszálltam arról a vonatról, amelyikre sok kollégám még csak most próbál felkapaszkodni, - nem érettek arra agyilag, hogy reálisan átláthassanak részleteket, következményeket és lehet a tévképzetükből fakadóan a saját vállat is veregetni időközönként. A problémás része az ennek az egésznek, hogy a szocializmusból hozott magányos hős szerepnek manapság már semmi értelme, mert közösségek együttműködése képes komoly eredményeket generálni, nem a hamis tévképzetben lebegés. De sokan közülük még erre nem jöttek rá saját erőből, a külső forrásokat pedig ott blokkolják, ahol csak módjukban áll. A nélkülözhetetlenség álarcával lehet leplezni szimpla butaságot, szűk látókörűséget is, de főleg zsigeri lustaságot lehet maszatolni vele. Például nyakig benne vagyunk egy technikai fejlesztésben, de az ilyen embereknek hála még mindig kénytelenek vagyunk középkori módszerekkel operálni, holott "csak" annyit kellene megtenniük, hogy megtanulják használni és használják is a már elért eredményeket. Egyszerűbb viszont mindenért tiltakozva hisztizniük és jelenetet csinálniuk, mint alapvető eljárásokat megtanulniuk és alkalmazniuk!

Van azonban egy másik vonulat is!

Időközönként azzal bíz meg a főnököm, hogy képezzek ki embereket az általa meghatározott feladatrendszerre. Ez azért egyre nagyobb teher nekem, mert nem én tettem fel a kezemet, hogy én ezt szeretném csinálni, hanem ő bízott meg vele, ezt azonban sok kolléga nem így látja, éli meg. Vannak közöttünk olyanok, akik a saját kisstílű céljaikat magasabb prioritásban tartják, mint a közösségi érdeket és ha rajtuk múlna, simán elvinnék a képzések irányát a saját igényeik kizárólagos kiszolgálása felé, - magától értetődő, hogy mindenhez is jobban értenek mindenkinél, de ha egyik pillanatról a másikra átadnám neki a stafétabotot, hogy tessék, tiéd a dicsőség, akkor azonnal azzal hátrálnának ki a felelősség vállalása alól, hogy az nem az ő feladatuk. Szemben ezzel én arra készítem fel a rám bízott embereket, hogy közösségi szellemben gondolkodva legyenek hatékonyak. Nehéz ilyen kollektívában helytállni, az pedig lehetetlen küldetés kategória, hogy legalább egy, de inkább két rosszindulatú ember ne minősítse mások tevékenységét, beleértve az enyémet is. Ezzel csak annyit lehet csinálni, hogy látványosan lesz@rja az ember a rosszindulatú vergődéseket, - mert megváltozni senki nem fog, addig legalábbis nem, amíg nem őt lökik bele a fekáliával megtöltött medencébe. Nekem például magától értetődő, hogy a munkaidő beosztás szerint járok dolgozni, míg az előbb említett ember esetében az a természetes, hogy úgy írják meg ezt a munkaidő beosztást, ahogyan ő méltóztatik befáradni a munkahelyére. Ennyi különbség van ember és ember között!

Dolgozom egy olyan projekten is, amely alkalmas lesz arra, hogy az általam jelenleg nyújtani tudott egyik sarkalatos ismeret lesz képes átadni a fizikális jelenlétem nélkül. Az oktatással az egyik probléma az, hogy sokszor nehéz fenntartani az ismeretanyag iránt az egyre figyelemhiányosabb, felületesebb emberek figyelmét és alap, hogy aki ilyen tevékenységre adja a fejét, az jó emberismerő legyen!

Részemről kőkeményen a nélkülözhetetlenséghez kapcsolódó körülmények felszámolására tett kísérlet ez!

Az előző helyen (szállodaipar) voltak ilyen helyzetek, bőven. Voltak konkrét feladatok, amikhez a részlegemen dolgozó munkatársak (még) nem értettek, vagy eleve meg sem akarták csinálni, vagy addig tologatták, míg vissza nem értem a pihenőnapokból, szabadságról.

Általában azért a feladataim nagyját próbálták végezni a távollétem alatt is, de (minden nagyképűség nélkül) olyankor érződött a (minőségbeli) különbség.