Náthás kollégádat táppénzre kényszerítenéd?

#30.

Szerencsére semmilyen betegségnél nem KELL otthon maradni. És az emberek többsége nem is fog így tenni soha, hiába követelnék ezt egyesek habzó szájjal.

Tudtam hogy te vagy az! :D

Amúgy jelzem a többieknek, hogyha nem akarnak kb. mínuszos értékeléseket kapni, akkor engedjék el. Decemberben valami negyven oldalon keresztül vitáztunk úgy, hogy semmi értelme nem volt az egésznek.

Oltásos témában nem vitáztam senkivel (pedig egyébként ellenzem a dolgot).

Viszont ismét megmutatkozott a másokat bezáratni akarók értelmi színvonala. Csak a személyeskedés, meg követelőzés megy. Na, meg persze a propaganda. :D

Tényleg nem érdemes vitatkozni veletek.

#13 #16 #35: Kicsit tágítva az eredeti témát, és a kérdéshez assszociálható egyéb kérdéseket, társadalomfilozófiákat, nomeg a szóbahozott koronavírus témákat, én most adtam rendre mindegyiknél pozitív értékelést (csak most olvastam a kérdést), mert az álláspont világos és van mögötte megfogható filozófia.

Nehéz felelni, mert a kérdésről rögtön sok más rokon kérdésre is assszociálhat az ember.

Alapvetően ilyen kérdések a Qubit-en vannak, és a hires trolley argument nehézségeit idézik.

Adott konkrét esetben és a munkatársak személyes körüményeinek ismeretében előfordulhat, hogy hangsúlyozottan nagyobb súllyal venném figyelembe egy-egy immunbetegségben szenvedő kolléga érdekét, mint a pusztán anyagi vagy elvi jellegű többségi érdekeket.

Alapvetően általában nem annyira érdekel a szabadság teljesen absztrakt fogalma (oltások, maszk, bekamerázás mint korlátozás), inkább a mindenkori konkrét tartalom érdekel (hajléktalanok napi szintű megaláztatásai, betegségek, immunhiány, iskolai erőszak).

Ilyen szempontból a jellegzetesen amerikai dél jellegű absztrakt jogvédelem helyett általában jobban érdekelnek az ilyen klasszik kissé inkább kommunista jellegű filozófiájú dolgok, hogy egy ember se legyen végletesen kilökve vgy bántalmazva (kilakoltatások stb képtelensége). Igen, előfordulhat hogy egyetlen kiszolgáltatabb ember érdeke magasabb rendű, mint sok ember kisebb, kényelmibb vagy elvibb jellegű érdeke (tipikusan ilyen példa, hogy összefogjon-e egy munkaközösségi kollektiva egy munkahelyi bántalmazás egyetlen áldozata mellett, ha amúgy a dolog csak egyetlen embert érint, és az összefogás meg költséges, ideiglenesen mindenkitől jelentős bár nem végzetes áldozatokat követel. Másik tipikus példa a kiberzaklatás elleni közösségi összefogás egy-egy sebezhető helyzetbe jutott álodozat mellett - kiállhat-e egy egyházi iskola is akár egy szextingbotrány áldozata mellett elvi okokra hivatkozva, akár az iskola imázsát is évtizedekre feladva, remélve hogy egy kissé kommunisztikusabb, utopisztikusabb utókor majd megigazolja a dolgot hosszabb távon?)

#36.

Egy ember érdeke semmilyen esetben nem fontosabb, mint rengeteg másiké. "Jól" is néznénk ki, ha bárki is elvárhatná, hogy az ő kedvéért, meg az ő önző baromsága miatt mindenki mással csesszenek ki.

Ez azért nehéz kérdés, mert a hirhedt ,,szalámitaktika'' ellen pont az biztosít nagyon hatékony védelmet, ha mindenki kényelmetlenséget vállal fel az **épp aktuális** sebezhető személy érdekében, még akkor is, ha az épp csak egy kiragadott kivételnek tűnik. Ez az az elhíresült Niemöller-idézet

[link]

Ami ugye az adott pillanatban mindig őrültségnek tűnik, de a szalámitaktika épp azt jelenti, hogy az egészet együtt nézzük.

Tudom, a példa nagyon erőltetett, de pl. mai életszerűbb, aktuálpolitikaibb kontextust véve, gyakran elhangzik az a vád, hogy a CEU, az Akadémia, a civilek, a tanárok, a cigányok, orvosok, a nővérek... mind mind rendre tiltakozásba kényszerültek egy bizonyos időszakaszban, amiket végső soron rendre el is vesztettek, de mindegyik sértett csoport rendre csak a saját maga ügye kapcsán állt fel. Míg ha mindegyik rendre egyszerre mozdult volna meg, minden ügyben rendre összefogva, akkor nyilvánvalóan többet tudott volna elérni mindegyikük.

Az eredeti kérdéshez taln lazán kapcsolódik, de bennem élmény szinten maradt meg, hogy 1990-ben olyan fajta mélynyomor került a felszinre, és egyben olyan fajta közönnyel fogadta el a társadalom is és az elit is egy kisebbségben levő de szélsőségesen sebezhető réteg, nevezetesen a hajléktlanok mindennapos agóniáját, tragédiáját, ami az én alapvetően utopisztikusabb, szocializmusban nevelkedett életélményeimmel teljesen értelmezhetetlen volt (gyerek voltam). Sokat eljátszadztam azzal az utopkus gondolattal, hogy mi lett volna ha 1989-90-ben egész Budapest valamiféle félig-passziv-agressziv tiltakozás gyanánt lebénította volna az ország teljes életét, közlekedesét a kilakoltatások, illetve a munkásszállók eladása, sorsukra hagyása miatt, a szabadjára engedett hihetetlen mélynyomor, hajléktalanság miatt, ennek megakadályzásaképp, mintegy elvi tiltakozásul arra, hogy a rendszerváltást a társadalom legsebezhetőbb rétegeinek feláldozása árán nem fogadja el. Erkölcsi értelemben véve joga lett volna-e a lakosságnak vagy annak egy részének afféle valami súlyos általános sztrájkra vagy hasonló kvázi ,,passziv-erőszakos'', de hatékony tiltakozásra? Jobb lett volna, vagy sem? Ezt nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy mára viszont valóban végleg kettészakadt a társadalom, a lakosság bizalma megrendült, és az igy keletkezett bizalmi űrbe végül bele tudott lépni egy hibrid félautoriter rendszer (,,state capture'' kialakulása), ami miatt az ország jelenleg újra igen borús jövőkép elé néz.

egyébként a trolley argumet lényege pont az, hogy ezek nagyon nehezen feloldható kérdések, sőt, a trolley argumet számos pontja olyan, hogy halvány elképzelésem sincs róla, az adott körülmények között mi lenne a helyes:

[link]

szrencsére ezek többsége eléggé erőltetett, de a valós élet is kinál néhány olyat, ahol a végső válasz eléggé paradoxnak tűnik, és csak nagyon nehezen jut el hozzájuk az ember.