A különböző korosztályok hogyan viszonyulnak a munkahelyek megtartásához? Felmondáson gondolkodtok amennyiben a jogaitok érvényesülését veszélyben érzitek? Mekkora a lakóhelytől a távolság? Ki dolgozik távmunkában?

1-es válaszoló: szerintem is ez lehet a helyzet. Bár én nem jutok el odáig, hogy ilyesmiről értesüljek a közvetlen környezetemben.

Gyermektelen maradtam. (Az ilyen történetek általában soktényezősek. Meg tudom érteni, ha valakinek valamiért bizonyos okoknál fogva így alakul az élete.)

Fiatalabb korosztály csak a huszonéves lehet? Harmincasok esetleg? Negyvenesek? Idősebbek? Tényleg életkortól függ?

Vagy inkább a támogató környezet nyújtotta lehetőségeket igyekeznek élvezni, amíg - a távkommunikációnak hála - mindenféle lehetséges eszközt igénybe véve keresik a továbblépés újtát?

5-ös válaszoló: nálunk régebben volt támogató környezet (amíg édesanyám élt. Munkahelyi lelki terrorral kezdődött szegénykémnek. Nagyon sokáig igyekeztem visszahozni az életbe, de egyszer csak nem sikerült többé.)

6-os válaszoló: most már én is így vagyok ezzel. Ha érzékelem, hogy a teljesítményem romlik a légkör miatt viszonylag hamar felmondok. Pár nap pihenő és igyekszem folytatni a keresést.

Fel tudtok halmozni a továbbgondolkodás, illetve a munkaviszony ideje alatt annyi pénzügyi tartalékot, amiből ki tudjátok fizetni a legszükségesebbeket? Élelem, ruházat, rezsi?

Ismeretségi hálót igénybe veszitek-e kölcsönkérésre? Egyházi segítség (én úgy tudom, hogy már csak és kizárólag kisgyerekes családokat, illetve menekülteket segítenek az utóbbi időben.)

Még azt is elutasítja az egyház, hogy olyan csoportokat alakítson egy egyedülálló, ahol egymást segítik a következő munkahelyhez, vagy bármilyen egyéb őket foglalkoztató hétköznapi témát felvessenek és azon dolgozzanak, ki milyen ötletet talál ki.

A táv elérés időszakában nagyon sok esetben hírlevelet szoktak küldeni egymásnak azok, akik (csak egy példa) idegen nyelven ülnek össze beszélgetni. Ilyet is találtam, bár annyira össze-vissza szervezik, hogy alig bírom nyomon követni a kacskaringós kapcsolatépítést.

Még klubok is fennmaradtak a régebbi időkből, de ott eddig még nem találkoztam egymást komolyabban segítő aktív közösséggel. Inkább nyugdíjkorhoz közeli tagokkal találkoztam. Igyekeztem ötleteket felvetni az átalakulásra/bővülésre, de eddig inkább ellenállás volt a reakció.

7-es válaszoló: több, mint 10 éven át tartó betegápolás után léptem ki - a COVID elmúltával. Másként indul újra az ember.

Azt tapasztaltam, hogy miután elengedtem valakit az életből - mert mennie kellett - bizonyos szinten megváltozott a tájékozódásom, átértékelődött sok minden és azért ez mindenképpen több hónap.

Persze van, aki annyira felkészül egy szeretett személy eltávozására (élettárs, házastárs) hogy szinte alig rázza meg a haláleset. Máris visszatalál a saját igényeihez - még ha átértékelődött is sok minden.

Találok sorstársat, aki hosszasabban ápolt egy beteg rokont (nemcsak hónapokon, hanem több éven át.) Hogyan sikerült újra visszatalálni a munkaerőpiacra? Milyen utakat vettetek igénybe az újrakezdéshez?

Esetleg közeli ismerős segített valakinek valamilyen formában? Akár lelki segítség, akár továbbajánlás más lehetőségek igénybevételéhez?

A munkaügyi központhoz való bejelentkezés nyilván alap, a velük együttműködés is szükséges. Egyéb?

Kicsit elkanyarodtam: tekintsünk el attól a helyzettől, hogy valaki gyászolni kényszerül, mert úgy alakulnak az események.

Maradjunk a kényszerű váltás eseténél. (Azért írtam a halálesetet, mint példát, mert hátha ezzel bárkinek is segíteni tudok. Aki az idősebb korosztály. De fiatalok családjában/ismeretségi körében is bekövetkezhet bármi nemkívánatos esemény.)