Mi lehet az oka, hogy valaki évekig, évtizedekig marad egy munkahelyen, amit utál, és ahol alulfizetik?

Én is egyedül maradtam kisgyerekkel, lakáshitellel, és nagyon kedvező időbeosztású irodai munkával. Tudtam oviba-iskolába menni a gyerekért, hova ugráltam volna

Az akkori 40 végi főnököm mondogatta, hogy nem akar új helyet, pedig kiemelték volna több pénzért. Azzal érvelt, hogy nem lenne már lelkiereje nulláról kezdeni.

Ahogy felettem már írták páran, minél hosszabb ideig maradsz egy bármilyen munkahelyen, annál nagyobb biztonságban érzed magad, mondhatni bebetonozódik a pozíciód. Kiismerted már a kollégákat, főnököket, a napi teendőket, egy idő után megszűnnek a “váratlan események”, mert az is rutinná válik.

Én 9 évig voltam az előző munkahelyemen. Borzasztó fizetéssel, rettenetes munkakörülmények közt, mérgező közegben. Az utolsó évem már szenvedés volt, mindennapos gyomorideggel, depresszióval, érzelmi kitörésekkel, az utolsó pár hónapban már nem mert senki sem hozzám szólni, miután pár ember - köztük kisfőnökök - fejét leüvöltöttem. Nem lettem ezek miatt (se) elővéve, mert akkor már tudták, hogy csak idő kérdése, és dobbantok. Mégis nagyon nehéz volt meglépni, mert bár nem éreztem jól magam, de biztonságérzetet adott. Felettesek, főnökök az évek során hullottak, mint a legyek, mialatt az én szerény pozícióm egyre stabilabbá vált. Valaki elnevezett “Titkok őrzőjének”, és bár faarcot vágtam hozzá, titokban tetszett ez a név, mert tényleg kvázi minden jelszót, belépési kódot, kontaktokat, hasznos infókat stb. rám bíztak, amiket x évvel később is tudtam, ha kérdezték. Az is jó volt, hogy részmunkaidős voltam, és bőven volt időm mellette képezni magam (az ottlétem alatt letettem egy érettségit, szereztem szakmát, nyelvvizsgát). És bár a fizum nem volt sok (nettó 107.000 havi 100 órára), a kiadásaim is kisebbek voltak az átlagnál (kvázi szívességi lakhatás stb.). Az sem utolsó, hogy az ezelőtti munkahelyeimen nem sok sikerélményem volt, illetve hogy van egy betegségem, ami miatt nem ugrálhatok olyan szabadon a munkaerő-piacon.

Aztán januárban megléptem azt, hogy felmondjak. Sokszor érzem azt, hogy hamarabb is megléphettem volna. Az új munkahely még nem volt meg, csak hónapok múlva. Itt június óta vagyok, a szakmámhoz méltó rendes szellemi, irodai munkában, heti 40 órában, kicsivel több mint 2x akkora fizuért (210k volt a bérigényem, amire ők durván egy 20-ast reflexből rádobtak). A munkaidő hosszabb, de nincsenek túlórák, és az előző hellyel szemben itt ha hazamegyek, vége van a napnak, és már nem csörög folyamatosan a telefonom. Cserébe a belső biztonságérzetem még kicsit hiányos, sokan vagyunk, sokakat nem ismerek még. Remélem, pár hónap, és ez a hely is komfortzónám részévé válik. Örülök, hogy így alakult.