A dolgozó emberek egy része miért sopánkodik állandóan?

Hát, momentán az egyetemi évek hússzor jobbak voltak számomra, mint a mostaniak.

Igen, ebben benne van az is, hogy monoton az 5x2, sok munka, kevés pihenés, mindig ugyanakkor kelés, mindig kb ugyanakkor fekvés, mindig mindent ugyanakkor csinálás. Én például nagyon szeretem a rendszertelenséget.

A munka egész egyszerűen unalmas és az se törvényszerű, hogy az ember jól keres. Jó, tudom, gyakorin ez úgy működik, hogy akkor keress jól és kész.

Egyetemen, ha katalógusos egy unalmas előadás, akkor lekötöd magad, egyesek még filmet is néznek. Ha nem katalógusos, be se mész.

A munkahelyen az unalmas, monoton munkára is koncentrálni kell. Az emberek döntő többségének a munkahely az, de még az izgalmasnak mondottt munkáknak is sok a kellemetlenebb része.

Az embereknek általában nem hobbija a munkája, ha meg az, belefásul.

De én azt látom, hogy a valóságban az itt izginek hitt foglalkozásokat se szeretik, pl az általam ismert szoftverfejlesztők több, mint fele nem érzi jől magát a szakmájában és nem örül a hétfőnek.

Plusz egész egyszerűen lehetnek élethelyzetek, amelyekben az emberek nem is állnak jól anyagilag: rosszul választott szak, halálesetek, betegségek, örököl ugyan lakást, de arra egy kisebb vagyont kell költeni...

Míg egyetemen nekünk már 7 éve 50 ezres ösztöndíjunk volt, lehet diákmunkázni, ha más nem, nyáron, van, aki bejárós, ja és még családi támogatásokból is csurranhat.

Én is jobban szeretem a munkát, mint az iskolát, de a munkahelynek is vannak/lehetnek hátrányái:

- Az alap stressz, hogy nem tudsz elhelyezekdni vagy félsz az elvesztésétől. Képzeld el, hogy sikerül egyetemre felvételizned, de bármikor bezárhat az iskola és nem lesz pénzed, miközben fizetned kéne egy csomó mindent és egyre nehezebben kerülhetsz be más iskolákba.

- A túlnyomő többség nem leli örömét a munkában, tehát napi 8-12 órán keresztül kell olyan dolgot csinálnia, amihez jobb esetben nincs kedve, rosszabb esetben utál, és ezt éveken, évtizedeken keresztül kell csinálni. Képzeld el, hogy olyan szakra kell járnod, ami nehéz és nem is érdekel.

- A rossz főnök és a rossz kollégák pokollá tudják tenni az ottléted. A tanár is lehet rosszfej, de viszonylag ritkán találkoztok és eléggé le van szabályozva a kapcsolatotok. Na egy főnök kb. bármit megtehet, üvöltözhet, kirúgathat, pénzt vonhat le a fizudból, kötelezhet túlórára, nem enged el szabira, annyi munkát terhel rád, amennyit akar... stb. A diáktárs-kolléga párhuzam hasonló.

Remélem szerencséd lesz és jó helyet fogsz ki, már ha sikerül elhelyezkedned, de nem garantált az eleget fizető, hosszútávon biztos, normális légkörű munka. Nekem a legrosszabb munkahelyemen üvöltöző főnökök és kollégák között kellett napi kb. 14 órát keresztül kellett olyan feladatokat elvégeznem, ami nem volt a munkaköri leírásban, alkalmatlan voltam rá és majdnem egy év volt, mire sikerült másik helyet találnom, eközben pedig szépen lement rólam 20 kg és megromlott a házasságom, mert otthon is ingerlékennyé váltam. Ja, és feketén fizettek.

# 4

Az egyik budapesti egyetemen. Ja, hát igen, tanulni azt kellett hozzá...

Azt elmagyaráznád amúgy, hogy nem katalógusos előadásra minek bejárni, ha pocsék és a jegyzetből is meg tudod tanulni? :D

Bár azért megérheti bejárni, hogy utána elmondhasd, hogy mennyi unalmas óra van és a munka jobb. :D

Nekem még régen egy nálam pár évvel idősebb ismerősöm, mikor kijárta a szakmunkásképzőt, kérdeztem tőle, hogy szerinte dolgozni jobb-e, mint iskolába járni. Azt felelte, sokkal jobb. Amit akkor keresett, az kb. a mai nettó 120 ezernek felelt meg. De tegyük hozzá, hogy még szülőkkel élt, és csak egy minimális összeget adott haza, így könnyen élvezte az életet. De aztán később, amikor különköltözött, megnősült, meg gyereke is lett, örült, ha a 120-ból 40-et magára tudott költeni.

Röviden, tömören, amíg szülőkkel élve dolgozol, nézhet ki minden fényesnek, után már kicsit nehezebb lehet.

Hm, én pedig a munkával vagyok jobban kibékülve. Jó, néha itt is vannak nehéz helyzetek/napok, de hol nincs. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha nappali képzést választottam volna az egyetemen, akkor kb. semmim sem lehetnek jobban függnék a szüleimtől, és egyéb,nem anyagi finomságok. És ez utóbbiak elborzasztanak, és hálás vagyok, hogy dolgozok, tanulok mellette természetesen.

Már a középiskola utolsó évét is nehezen bírtam, szó szerint számoltam a napokat vissza szeptembertől, és nálam boldogabb ember nem volt,mikor a kezembe kaptam az érettségit.

Munkahelyen fele annyit sem idegeskedem, mint mikor vizsgára készülök, megyek. Olyankor olyan szinten sztresszes vagyok az egyetem miatt, hogy sokszor azt kívánom, hogy bárcsak belém Rihanna egy kamion. Persze nem szeretném, de azért szerintem elgondolkodtató, hogy munkában fele ennyit sem kell idegeskednem, az egyetemen meg majd idegbajt tudok kapni bármitől, ha kisebb baki van.

Én alapvetően bulisnak titulálom az egyetemi éveket. Nem a szó szoros értelmében feltétlenül. Számomra tök jó érzés volt, hogy a magam ura vagyok, akkorra veszem fel a vizsgákat, amikorra akarom, akkor készülök, amikor akarok. Nem mondom, hogy nem izzadtam vért hajnalig rajzolt feladatokkal, vagy százszor át- és elszámolt beadandókkal olykor, de akkor is valahogy más volt az egésznek az atmoszférája.

Tök jó társaság volt, átsegítettük egymást a nehézségeken, a hajnalig tartó közös feladatkészítéseknek is megvolt a maguk feelingje.

Igen, nehezebb beosztani az időt, nehezebb mindennel jól haladni, nehéz megtalálni az optimális életritmust, de én szerettem, hogy össze-vissza vannak óráim, közben tudok mással foglalkozni, pihenni, ügyet intézni, másokkal lógni, akármit csinálni. Tetszett, hogy mindig lehetett egy-egy napot várni a héten, mert az lazább és egy-egy napot utálni, mert az durva. Tetszett az érzés, amikor mindenből levizsgáztam és hirtelen semmi dolgom nem volt már és az is, amikor nyáron azzal foglalkoztam amivel csak akartam. Tetszett, hogy eldönthettem bemegyek-e a reggeli tingli-tangli órára, vagy sem. Jó ösztöndíjam volt és a szüleim is támogattak, nyáron kicsit dolgozgattam, de őszintén szólva egy nagy gyerek voltam.

Ehhez képest ma már mindennap 6-kor kelek, rohanok a munkahelyemre, dolgozok, amíg dolgozni kell és felveszem a telefont munkaidőn túl is, ha baj van. Szeretem a munkahelyemet, a kollégáimat és alapvetően a munkakörömet is, de ettől függetlenül itt is van heti egy-két olyan nap, amikor már előző este lehoz az életről, hogy másnap be kell jönnöm dolgozni, mert tudom, hogy olyan feladat vár rám, amit utálok. Szerintem ez elkerülhetetlen. Nincs olyan munkakör, amiben az ember mindent közel érez magához. Alapvetően unalmas az állandó mókuskerék, pedig ismétlem, nekem jó kollégáim vannak és viszonylag rugalmas munkáltatóm, vigyorogva telnek a napok. Az ember nyakába szakad a felelősség, a valós problémák megoldása, amiben sok esetben nincs konzultáció, nincs okosabb csoporttárs, csak a saját agyadra támaszkodhatsz. Lehet nagyot hibázni, ami egyetemen nincs jelen, ez teljesen más jellegű stressz faktor, amivel nem lehet egy életet leélni, ha nem tudod kezelni és lényegében sosincs vége. A suliban egy-egy vizsgával vége van.

Ami miatt talán azt mondom, hogy jobb dolgozni, mint suliba járni, az a rendszeres fizetés, igen. És az, hogy jobb esetben az estéim/hétvégéim szabadok, nem beadandókkal kell foglalkoznom. Rosszabb esetben határidős munkával igen. :) Ezeket leszámítva én ténylegesen visszasírom az egyetemi éveket. Egyértelműen nem tudom megválaszolni miért. Zajlott az élet, nem volt túl sok gondom semmire, valahogy mindig minden elrendeződött, teljesen más volt az atmoszférája az egésznek. Nem mellesleg életre szóló barátságok alakultak ki a közös nehézségek megélése során. Akikkel anno több időt töltöttem, mint a családommal, azok ma felnőtt, családos, dolgozó mérnök emberek és bármikor számíthatunk egymásra mind szakmai, mind magánélet szempontjából. Elképesztő visszagondolni arra, hogyan kezdődött a kapcsolatunk és elmerengni azon, hogy ma hol tartunk.