Ti miért vagytok magányosak?

Őszintén? :D

Szar volt a családom, egész életemben folyton belém rúgtak, miattuk középsuliban már ki is közösítettek, így évről-évre egyre visszahúzódóbb lettem, a szociális képességeim mára a béka segge alatt vannak, szóval nagyon rég nem volt már barátom, de még haverom sem igazán.

Érettségi után egészségügyi okokból sokáig nem volt munkám, majd az első adandó helyről kiutáltak a zárkózottságom miatt. Megpróbáltam továbbtanulni, miután körbejárt az osztályban, hogy munkanélküli vagyok, az erénycsőszök az első influenzaszezonban kiutáltak az osztályból, mondván, én mire fel merek hiányozni (és őszintén mondom, ezek az OKJ-s sulik is úgy szarok, ahogy vannak). Nem kaptam meg semmi fontos infót, kizártak a közös csoportokból, az osztályfőnök meg nem tett semmit... kösz, tényleg. Egy idő után feladtam. Pedig régen nem voltam ilyen gyámoltalan. Próbáltam több hobbit, ide-oda eljárni, de akárhol kiderül, hogy amúgy nem dolgozom, minden vagyok, csak ember nem. Akiknek előtte szimpatikus is voltam, rögtön elfordulnak tőlem, mintha valami nem is tudom, mi lennék. Egyetlen csoportban találkoztam értelmes emberekkel - nem korombeliek -, de ott szintén magával a színvonallal volt probléma, így egy idő után már nem dobtam rá ki több pénzt.

A férjemnek tökéletesen megfelel, hogy háztartásbeli vagyok, nem akarja, hogy rossz helyre járjak be dolgozni, de már nem is tudok, üres az önéletrajzom, nem kellek sehova és rosszul vagyok a gondolatától is, hogy emberek között legyek. Nem bírom elviselni őket. Közben hiányzik a társaság, gyerekkoromban durván extrovertált voltam, a társaság lelke, ambíciózus, tele tervekkel, nem nekem való ez a gubbasztás. De akármerre próbálok lépni, falakba ütközöm. Nincsenek ismerőseim, a családom messze elkerülöm, a férjemnek nincs is, se baráti köre, hogy legalább ott lenne kivel két szót váltani. Elfáradtam. Ha nem tudnám, hogy a férjem nem lenne meg nélkülem, akkor már rég befejeztem volna ezt az egészet.

Kösz, hogy leírhattam, ma éppen nagyon nyomta a bögyömet.