Akik kamaszként/felnőttként magányosak, azoknak a szüleik sem voltak igazán társasági emberek?

Rendben van, lehet, hogy a barátok kategóriába kellett volna tennem a kérdést inkább, mert a párkapcsolatra, inkább a barátkozásra illene.

Bár szerintem a magányos lehet az is, akinek van párja”, de nincsenek barátai.

Érdekes, amit írsz, bár elbizonytalanodtam abban, vajon az, ha valakinek főképp csak egy „körből” (lásd vallási csoport) vannak barátai, az nem inkább zárkózottságot jelez pont. Úgy értem, hogy hiába van sok ember körülötte, valójában „be van zárva”, mert csak egyféle gondolkodásmódra nyitott az illető. És az is tény, hogy egy ilyen „klubban” (lásd egyház) könnyebb ismerkedni, tehát nem kell igazán szociábilisnek lenni.

Vagy félreértelek, és a szüleidnek azért voltak nem vallásos barátai is? Mit gondolsz a fentiekről?

Igen, azt gondolom én is, hogy a veleszületett habitus mellett a kapcsolatteremtési képességre elég nagy hatással lehet a szülőktől látott viselkedésminta.

Azért is merült fel a kérdés, mert időnként látom itt a gyerekvállalás témakörben, hogy egyes szülők írják, ők ugyan nem beszélgetnek a szülőtársaikkal (pl. iskolában), mert „nem érdeklik őket más emberek”. Nyilván nem muszáj ez(konkrétan barátkozni velük meg végképp nem), de szerintem a gyerek ezekből a mindennapi interakciókból is tanulja a társas viselkedést.