Tudnátok tanácsot adni abban, mégis mit kezdjek az életemmel végre? Teljesen reménytelennek érzem, hogy valaha is ki tudjak mászni ebből a gödörből.

Gimnazista lány vagyok, tizenhat éves, és egy kimondottan erős iskolába járok, bár azt hozzá kell tennem, nem önszántamból jelentkeztem oda. Bár ez csak kis szelete a problémáimnak, be kell vallanom, eléggé elkeserít a tanulmányi "eredményem", a fő tantárgyaimból nagyon rossz vagyok (kémiából hármas, biológiából négyes), és fizikából valószínűleg bukni fogok, mert most kaptam kézhez az egyes témazáróm, így a "csodálatos" kettes átlagom, amit sikerült összekaparnom nagy nehézségek árán, jócskán csorbult. Folyamatos kudarcok érnek, az osztályban sem igazán kedvelnek, és maga a gimnázium tantestülete, vezetősége, illetve az iskola célkitűzései, "oktatáspolitikája" sem szimpatikus számomra, emiatt minden motivációmat elvesztettem a tanulás irányába, és még az a bizonyos külső kényszer (tanárok, osztálytársak, rokonok) sem hat meg; tudom, hogy így el fogom szúrni minden lehetőségem, de olyan, mintha valami folyamatosan zsibbasztaná az agyam, és emiatt nem tud érdekelni semmi. Természetesen itthon folyton veszekednek velem a szüleim, ott kötnek belém, ahol tudnak, és ahelyett, hogy segítő kezet nyújtanának, inkább még mélyebbre taszítanak. Bár ahhoz képest, hogy tizennégy éves koromig az sem érdekelte őket, hogy élek-e vagy halok, ez már szintlépésnek számít a "kapcsolatunkban". Ebből gondolom, sejthető, hogy az alább felsorolt problémáimmal miért nem állhatok a szüleim elé.

Tipikusan csendes, zárkózott, könnyű célpontot jelentő kislány voltam, olykor rettentően naiv és szeretetre éhes, ezért hajlandó voltam bármit elviselni azért, hogy kicsit törődjenek velem az emberek. Általános iskolában folyamatosan szekáltak, ha barátkozott is velem valaki, pár nap után talált nálam jobbat, vagy magamra hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá/rájuk. Emiatt még inkább befordultam, és a hetedik-nyolcadik osztályt már úgy éltem meg, hogy szinte nulla kapcsolatom volt az engem körülvevő emberekkel, napi szinten megfordult a fejemben az öngyilkosság (ez odáig fajult, hogy nyolcadik év végén útra keltem megvalósítani régóta dédelgetett terveimet, ám balszerencsémre egy véletlen teljesen áthúzta a számításaimat), agresszív és túlérzékeny lettem, emellett felszedtem pár kiló felesleget, mert bánatomat mindig evésbe fojtottam. Nem lettem annyira kövér, de adott a rokonaim kezébe egy újabb remek fegyvert, amivel újabb lyukat üthettek amúgy is ritkás önbecsülésem falán.

A folyamatos magány, kitaszítottság és az emberekben való folyamatos csalódás bizalmatlanná, illetve még zárkózottabbá tett, emellett úgy érzem, mintha minden szeretetre való képességet kiölt volna belőlem az elmúlt nyolc év, meg úgy minden más, normális érzelmet is. Annyira üresnek és annyira semmilyennek érzem magam belül, mintha valami ügyefogyott robot lennék, mert konkrétan nincsenek érzelmeim. Nem tud meghatni semmi, nem félek semmitől, és még sírni sem tudok már, pedig régen mindig az segített kicsit jobb állapotba kerülnöm, ha kiadhattam magamból minden felgyülemlett sz**t egy kiadós bőgés kíséretében.

Most már ott tartok, hogy csak fetrengek az ágyban, zenét hallgatok, esetleg sorozatot nézek, bár már semmi nem köt le, így néha csak szimplán fekszem az ágyban éjféltől éjjel háromig, azon gondolkodva, mégis miért kellett egyáltalán világra jönnöm. Sem a családomra, sem az állítólagos barátaimra, sem tanárokra nem számíthatok, de úgy érzem, már magamra sem, és a nem túl távoli jövőben éppen valami magas panelház tetejéről fogok leugrani, csak hogy legyen már vége ennek az értelmetlen tragikomédiának, amit egyesek életnek csúfolnak...

Igazából fogalmam sincs, minek írtam ki ezt az idióta kérdést, bár hogyha nagyon túl akarnám dramatizálni a helyzetem, azt mondanám, ez az a bizonyos cry for help.

Lényeg a lényeg, ha bárki tud valami használható tanáccsal, vagy úgy igazából bármivel szolgálni, ne tartsa magában.

Szánakozók kíméljenek, mert egy biztos, nem önsajnáltatás céljából tettem fel a kérdést; épp elég, ha én undorodom attól a semmitől, amivé váltam.