Ti mit gondoltok az öngyilkosságról? Milyen lelki állapotban kell lennie az adott személynek, hogy megtegye?

Válaszom mind bátorságról, mind gyávaságról fog szólni.

Egészen kis korom óta foglalkoztat az "élet", hogy mi mozgatja mindazt ami körülöttünk van, egyesek egy hatalmas égi lényt jelölnek meg teremtőként egy 2000+ éves írás alapján, Istent, nekem ez a teória már 11 éves koromban nem tetszett, meseszerűnek találtam, és mindig kérdezgettem, hogy őt ki teremtette, ő miben létezik (persze ekkor még nem ilyen szavakkal), később középiskolás koromban jobban összeállt a kép, ekkor már nem azt kérdeztem, hogy Isten hogyan jött lére, és milyen térben létezik, mi az a tér a sötétség ami körbeveszi, és istent ki teremtette, és azt ki teremtette aki istent, mert ez egy "végtelen" folyamat lenne, és értelmetlen, mert egyszerre mind létezünk és nem is, mert egy a biztos, mindennek van eleje és vége, de ez mind egybe függ jelenleg minden ami elkezdődött a végéhez fog érni, és a vég hosszas sötétség, a bolygók egy bizonyos teória szerint egy centrumból a nagy bumm által jöttek létre, tulajdonképpen ez bizonyított tény ugyanis, a bolygóknak van egy pályája, mind távolodik egymástól, és egy adott középpontól, a jelenleg ismert világunk nagyon nagyon igatag, az emberi élet, a környezet, sőt még a nagy masszív föld is, a galaxis is mind mind el fog múlni egyszer, soha többé nem lesz, a csillagaink kihunynak, megszűnik az energiaforrásunk, persze mikorra a csillagok örök sötétségbe vonulnak, elsötétítve a világegyetemet, addigra az emberi faj már rég nyugovóra tért, mi mindnyájan akik éltünk, utódokat nemzettünk, szórakoztunk, csináltuk a mindennapjainkat, féltünk, sírtunk, törődtünk, senki se lesz már, az emberi élet szikrája kihunyt, a világegyetem szépen lehűl, elcsendesedik, többé nem lesz fény nem lesz élet, és nem lesz halál. Ezután én felvetettem magamnak, hogy akkor számít, hogy most vetek véget az életemnek, vagy később? Ha egyszer úgyis minden a végére ér? Egyszer nem lesz semmi ebből ami ma van, egyszer elmúlnak az éjjelek, a nappalok, a távoli jövőben az utolsó ember is örökké eltávozik, mi csak mind biológiai lények vagyunk, akik öntudatra "ébredtek" az öntudat nem kapcsolható olyan teóriákhoz mint a lélek, lélek nem létezik, mind ami te magad vagy, az emlékeid, a tetteid, az első csók, a párod arca az az agyban tárolódik, energia formájában, ugyan olyan energia mint ami a számítógépeinket, telefonjainkat is vezérli, csak adatok vagyunk, az öntudat amit mi ismerünk csak egy magasabb fajta érzék, ugyan olyan érzék, mint a látás, a szaglás, az ízlelés, tapintás, csak ennek az összessége, az evolúció során azért tettünk erre szert, mert szükség volt a túléléshez, de az intelligencia manapság olyan mértékben megnövekedett akár csak a szüleinkhez képest, hogy megkérdőjelezzük a saját létünk értelmét, a célját, és aki gondolkodó típus, és nem tartják a "társadalmi normák" a keretei között, és nem ért egyet a vallással, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy az életnek nincs értelme, mert úgyis minden amit teszel minden amit érzel a semmivé fog válni, mégis mi értelme van az életnek? Mi értelme szórakozni, ha úgyis egyszer mindenáron itt kell hagyni a földet, az idő elveszi a fiatalságunkat, és vele együtt elveszi az eszünket is, az idős kor nem olyan szép mint egyesek gondolják, csak hogy szemléltessem az agy gyengeségét, ott vannak a drogok, az alkohol... milyen könnyű is öntudatlan állapotba sodorni az agyunkat ugye? Csak az agyunk van számunkra, az egyetlen amit igazán magunkénak mondhatunk, de az idő, a legfőbb ellenség, ami csak egyenesen halad, soha többé nem leszünk fiatalabbak, minket mindnyájunkat az elkerülhetetlen halál felé sodor, a szépségünk, a fiatalságunk, az eszünk mind oda vész az idővel, de miért is kellene siratni az életet? Csak úgymond kölcsönbe kaptuk nem? 20 év vagy 90 év mit számít a történelem során? A világegyetemet nem érdekli a személyed, ha meg úgyis meghalunk számomra jobb ha előbb végzek magammal, mint egyszer egy napon arra kelni, hogy igen... megöregedtem, már nem vagyok képes lemenni sem, és ha most halok meg, mindenki úgy fog rám emlékezni mint egy bácsi aki meghalt, idős korára, de én nem csak egy bácsi voltam, én éltem én voltam fiatal is, most még fiatalnak mondhatom magam a 22 évemmel, de megmondom őszintén igencsak nehezen viselem el, hogy 30 legyek, sőt valószínűleg leteszem a jogosítványt a következő hónapokban, megveszem az első autómat, kicsit próbálok furikázni, talán találok egy olyan lányt aki megért, de igazából azt sem akarom, hogy rátaláljak egy olyan lányra, mert tudom, hogy ő is törékeny az élete törékeny és ha nem akarnám elveszteni, tovább akarnék élni, látnám megöregedni, nagyon félek az öregségtől, félek a gondolatától, a magatehetetlenségtől, mikor már nem úgy néznek rám az emberek, kihunyt a csillogás a szememből, és sokszor szeretnék nem felkelni, örökre elaludni, de ez nem fog menni, sajnos, valószínűleg magamnak kell csinálnom, engem többé nem érdekelnek a társadalmi normák, hogy ki mit gondol helyesnek, és nem érdekel ki mit gondol az öngyilkosságról, főleg, hogyha már átestem rajta, akkor nem fogok semmiről se semmit gondolni, az életemre ott pontot rakok. Ezért írtam az elején többek között bátorság, mert átesek rajta, többek között gyávaság mert magán az életen nem akarok átesni, nem látom az élet értelmét, nem látom a célokat, nekem az emberi célok nagyon keveset jelentenek, mert én nem akarok utódokat, nem akarok nagy házat, nem akarok hajót, a szórakozás meg ugyan olyan sablonos, én már kiéltem magam úgy érzem, nem tudok új dolgokon nevetni, az emberek sablonosak számomra, a hétköznapok szürkék, mert nem találok újra, de ez mind azért van mert nem látom az értelmét, nincsenek célok, az hogy megyek ejtőernyőzöm, vagy megyek bungee jumpingozni, nem látom értelmét miért volna az cél számomra mind kevés amit az élet tud nyújtani, én beleuntam, az ember is csak egy ösztön lény, az érzéseink, mind csak kémia alapján jönnek létre, különböző ünnepeket találunk ki a saját szórakozásunkra, szaporodunk, de miért? Mi a legvégső cél? Semmi... csak élünk, szórakozunk? Nekem ez kevés, ezért az én lelki állapotom vészesen negatív, de relatív az, hogy mi a vészes, ugyanis minden szabály amit a történelemben létrehozunk emberek hozták létre, honnan tudjuk, hogy mi a normális, és mi nem? Persze ez már számomra semmit mond, az életben semmi sem számít már nekem, és már a szeretteimért sem aggódom, mert tudom, hogy az ő fájdalmuk is majd csak átmeneti lesz, mert egy idő után ők is mind meg fognak halni, és ahogy mi sem emlékszünk (a legtöbben) a dédszüleinkre, és nem is akarjuk tudni az élettörténetüket, nem is fogjuk tudni azt úgy ahogy ők átélték, úgy rólam is el fognak feledkezni a családtagjaim utódai már csak a nevemet fogják majd tudni, de hogy én éltem lélegeztem, és fizikai valómban a földön jártam azt ők már nem tapasztalják meg. Csak akik jelenleg körül vesznek minket, a "mostban" ők a tanúi a "ragyogásunknak" és a bukásunknak is, de egyszer a mostani generáció is mind meghal, 100 év múlva semmi sem számít majd, mint ahogy vissza tekintünk mi is az előző évszázadokra, azok az emberek távol vannak, mind elhunytak, most mi jövünk.