Ti hogyan kezelitek a magányt? Én már lassan nem bírom tovább ezt így.

Leírnám a történetem röviden, hogy kicsit megismerjetek. 21 éves vagyok és egy Pécshez közeli kis településen lakok. 20 éves koromig nem voltam képes emberekkel beszélni, mivel elektív mutizmusom volt ( [link] ) ennek köszönhetően 6. osztálytól magántanulóként tanultam mivel annyian piszkáltak ez miatt, hogy nem tudtam az osztályban maradni. 8. általános befejezése után felvettek egy nagyon jó középsuliba, itt már nem lehettem magántanuló ezért nem jártam be. Tavaly novemberben tört meg a jég amikor egyszer csak egy idegennel elkezdtem beszélni. Utána nagyon lassan hónapok alatt jött még pár ember akivel képes voltam beszélni, jelenleg ott tartok, hogy szinte mindenkivel beszélek kivéve olyan közeli ismerősökkel mint például a szomszédok. A nyáron elhatároztam, hogy leteszem az érettségit így jelentkeztem egy olyan suliba ahol tandíjért cserébe 1 év alatt befejezhetem. Ezt a részét az életemnek úgymond lezártnak tekintem és nincs is vele bajom. Viszont a másik oldala az "életemnek" ami miatt már depressziós lettem, az hogy megőrjít a magány. Mivel emberekkel nem voltam képes beszélni így nekem kimaradtak azok a dolgok amiken mások 10-15 évesen esnek át. Tehát nem volt barátnőm még, nem csókolóztam, alig vannak barátaim (személyesen 1-et ismerek meg párat internetről). Bár 21 évesen nem itt kéne tartanom, de munkám nincs, a szüleim tartanak el ami megint nem könnyű mert szegény családból származom. A szüleimre semmiben nem számíthatok azon kívül, hogy valamilyen szinten eltartanak. Apám alkoholista így soha nem is foglalkozott velem igazán. Anyám állandóan veszekszik szitkozódik, semmit nem lehet neki elmondani mert biztos, hogy 2 nap múlva azzal fog "hátba szúrni". Nagyon sokszor ha veszekszünk azt kapom tőle, hogy kár volt megszülnie, kár élnem, miért nem takarodok már el az életéből és sorolhatnám. Hosszú ideig rasszista voltam (mivel főleg a roma srácok piszkáltak a suliban is) de mára már oda jutottam, hogy inkább lennék roma mint ebben a családban magyar. Nagyon sokáig csak arra vágytam, hogy az érettségit letegyem, viszont már egyre kevésbé érdekel. Semmi másra nem vágyom csak hogy legyen végre valaki, akire számíthatok, akivel megoszthatom az életem, aki elfogad úgy ahogy vagyok. Ami nem könnyű mert ahogy írtam is szegény családból származom. Nem futja arra, hogy nike cuccokban járjak így marad a kínai, magasságomhoz képest kövér is vagyok 168cm magas és 82kg. Önbizalmam semmi nincs nem vagyok képes oda menni egy lányhoz sem.Napról napra egyre jobban elkeseredek ezen a helyzeten már. Tudom, hogy tennem kéne ellene de egyszerűen félek, annyiszor aláztak már meg (néha a saját szüleim). Voltam már depressziós de úgy érzem most mélyebb pontra kerültem mint valaha. Tudom, hogy nagyon össze-vissza írtam le, de úgy írtam ahogy törtek elő az érzések belőlem.

Azt is tudom, hogy ez nagyon elkanyarodott a témától már, de jól esett végre mindent leírni még ha nem olvassa végig senki vagy csak jól szórakozik a szenvedésemen akkor is.

Köszönöm ha elolvastad.