Ti hogy viselitek a magányt?

Tökéletesen.

Okésan

Szarul, de büszkén.

Néha nehezen. De nem mindig.

Nagyon jól,semmi gondom,azt csinálok,amit akarok.

Már nem zavar. Néha elkeseredek, vannak olyan pillanatok, de többnyire lefoglal a többi shit az életemben, úgyhogy foglalkozom inkább azokkal.

Az ember képes megszokni a magányt, ha ezt az állapotot egy nagyon hosszú ideig tartja fenn magában. A veszélyes az, amikor ezt egy rövidke időre megszakítja, akkor kezdhet mindent elölről. 27 éves srác vagyok, mindig is nagyon kanos voltam fiatalos éveimben, meg érzelmileg is nagyon vágytam valakire, aztán 24 éves koromban kb. fél év alatt majdnem teljesen megszűnt a szexuális vágy bennem, az érzelmek még picit vannak, de nem vészes. És most jóval könnyebb az életem, csak üres. És rossz érzés, hogy már lassan nem tudom milyen szexuálisan vagy érzelmileg vágyakozni. Persze soha nem volt senkim, gondolom így alakulhatott ki. Tehát nálam össz-vissz 25 év elég volt ahhoz, hogy megszokjam a magányt minden értelemben. Persze most cserébe úgy érzem magam lelkileg, mint egy 70 éves öregember, akinek már nem számít nem hogy a jövő, de még a holnap se. Úgy vagyok vele, hogy akármikor elérhet a halál, én boldogan fogadom mosolyogva, csak ne szenvedjek nagyon fizikailag, mára már csak ez a legnagyobb gondom, a fizikai szenvedéstől, fájdalomtól való para.

Fiatal nőként másodszorra kerülök friend zone- ba, szerinted? Megsúgom ez nem azt jelenti hogy akkor most legalább egy barátot szereztem és nem vagyok már magányos, nem! Ez annyit tesz hogy egyszerűen nem vonzódom irántad és mivel kőkemény ezt így kimondani inkább azt mondom legyünk barátok, de ettől nem foglak barátként kezelni hiszen van jobb barátom is annál a barátnál mint aki lehetséges barátnőből lett barát :D