Egyedül van értelme leélni egy életet, úgy, hogy vágynátok társra, családra? Ti letudnátok?

Eszembe jutott hogy a depressziónál előfordul hogy promózzák hogy "Merj segítséget kérni, nem vagy egyedül!"

És akkor csóri kérdező kiírja a bánatát erre a válaszolók fele támadja, ezért megérte :D

Kérdésre válaszolva, igen, ezidáig elvoltam és a jövőmre is megvannak a terveim. Mondjuk azért genetikai hulladéknak nem nevezném magam max nem a legjobb leosztást kaptam.

A kérdésre válaszolva: le tudnék élni egy életet egyedül, abban is ki tudnék teljesedni, de mostanában egyre erősebben érzem úgy, hogy örülnék egy társnak, akivel megoszthatom az életem élményeit. A baj ezzel kapcsolatban csak az, hogy nem tudnék megalkudni. Például szeretném, ha a párom érzelmileg intelligens lenne, és itt már elvesztettem potenciális jelöltek úgy 90%-át. :) Na jó, kicsit borúlátó vagyok. :)

A hozzáállásoddal kapcsolatban viszont engedd meg nekem, hogy én is mondjak pár dolgot, tényleg a lehető legjobb szándékkal:

Régen én is ilyen voltam, mint te, még antidepresszánsokat is szedtem, pszichiátrián feküdtem, meg hasonló finomságok, de aztán szép lassan szélesítettem a látókörömet, elkezdtem kinyílni az életre, és kalandnak láttam az önfelfedezést. Néha (érts: majdnem mindig) rohadt nehéz volt, hiszen az ember valahogy beleszokik a toxikus gondolati sémákba és azokat tartja "kényelmesnek", azokat pörgeti le a fejében újra és újra egyszerűen azért, mert az számára az ismerős. Az ember szerintem úgy van behuzalozva, hogy túlnyomórészt "robotpilóta" üzemmódban működjön, kvázi minden alkalmat megragad arra, hogy visszaszenderegjen a megszokott tudati mintákba. A baj ott kezdődik, hogy a megszokás lehet egy rossz viselkedésminta, gondolati struktúra is.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a tudati állóképesség sem veleszületett (legfeljebb egy kisebb részben), hanem kondicionálás kérdése. A jó hír, hogy ezzel tudsz dolgozni, de persze nem könnyű elkezdeni, és még kevésbé könnyű kitartani mellette; ennek ellenére dőreségnek tartom, hogy a kihívás miatt élből lehetetlennek tituláljuk a dolgot: még ha van is szerepe a genetikának, könnyen belátható, hogy nem 100%-os, tehát nem egy kérlelhetetlen fátumról beszélünk. Ha pedig nem 100%-os a szerepe, akkor képesek vagyunk hellyel-közzel kiigazítani a tudatunkat, és egészségesebb gondolati sémákat beiktatni.