"Hol a fény, a kiút, a remény?! "

Nem tudok beilleszkedni, nem megy. Nem tudok mit kezdeni az emberekkel, és ők sem velem. Nem utáljuk egymást, csak nincs egymáshoz közünk. Korosztályom-beli honfitársaim közt úgy érzem magam, mint egy nyugat-kínai hegyi falu lakói közt: van fülünk, szemünk, van állampolgárságunk, van anyanyelvünk, szükségünk van vízre, de nagyjából ennyi a közös tulajdonságok lajstroma.

Nem tartom többre magamat másoknál, viszont mélységesen elítélem azokat, akik inkább nekimennek a falnak, mint hogy felnézzenek a telefonjukból; akik magukat kereszténynek hazudva szombat hajnalban végighányják a Nyugati aluljárót; akik 10.000 forint Erzsébet-utalvány miatt királyként néznek egy kormányra, amely okmilliószor annyi pénzből építettek stadiont egy másik országban (Dubrovnik); és akik számára a barátság abból áll, hogy feltöltünk pár szelfit az instára és megbeszéljük, hogy ki éppen kivel dug, ja meg kedvességet álcázva, de amúgy ördögi gyűlölettel hallgatjuk a nálunk jobb karriert befutott barátunkat.

Mély, megfoghatatlan és értelmes dolgokról szeretnék beszélgetni. Érzelmes vagyok, talán túlzottan is. Irreális módon tudok ragaszkodni és szeretni, pedig tudom, vajmi keveset fogok visszakapni.

25 évesen a szüleimen kívül senkivel nem vagyok napi kapcsolatban, de az ő életük is egyre inkább lefelé áldozóban van – ezt be kell látnom, el kell fogadnom. Mások ilyenkor már családot alapítanak,

én nekem pedig több percre volt szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magamat és kinyögjem azt a három szót egy lánynak, hogy „Tetszik a szoknyád.” És ő egy „köszi”-vel elintézte. És másnap farmerban jött.

Több nyelven beszélek folyékonyan, és többek szerint nem gyenge a kommunikációs/fogalmazói készségem, mégsem hiszem, hogy bármire is fogom vinni az életben. Mert nem hiszek magamban.

Egyszer olvastam egy olasz férfiról, akit 6 évvel a halála után találtak meg. Félek, hogy rám is ez a jövő vár.

Szeretnék szert tenni egy olyan személy társaságára, aki tud kapcsolódni a fentiekben leírtakhoz, és budapesti (ugyanis én is az vagyok – az online levélváltásokban pedig sajnos már nem tudok hinni). A GYK sportot űz abból, hogy letörölje a kérdéseimet, mondván „Ez az oldal nem társkereső.” De számomra nincsen már más esély.

Ha valaki nem budapesti, és/vagy nincs kedve találkozni, de lenne valami tanácsa a „Járj szakkörre”-sablonon kívül, akkor azt is nagyra értékelném.