Akik szingliként azt vallják, hogy teljes életet élnek, hogyan teszik?

"A kérdésem az, hogy hithű, a szingliségetl totál magukénak érző emberek mit tesznek a teljes élet megélése és a burnout elkerülése érdekében?"

Mondjuk azzal foglalkozom, amit szeretek... Nem a mással való pofázás vagy együttlevés, vagy dugás a legfontosabbak számomra.

Olvasok (mondhatjuk, hogy az olvasás a legfontosabb dolog), játszom, ritkán nézek egy filmet.

Ünnepek:senki nem idegesit családi vacsorán a feszengésével hogy menne haza es forditva, nem kell mások rokonaival kényszeresen jópofizni, több penz marad mert nem kell plusz főre ill az egész családjára költeni, mert a legtobb kapcsolat hiába kapcsolat, lehúzás megy.es több főzés, stb és megfeleltségi kényszer pl ha hulla vagy is, elmész fürdeni, mert mit szolnak

Szülinap: nem kell a másikra áldozni aminek titkon nem is örül, vagy plane kritizálja is azt amire az utolsókat is odaadtad

Nyaralás: nem fáraszt senki azzal hogy csak egy utánfuto. Ötlete sincs hova menjümk csak baktat utánad mint egy kutya, unalmas vele

Kb milliobol egy ember van akivel jol tudja magát érezni az ember

Soha nem volt még komoly kapcsolatom. Miattam, egyszerüen alkalmatlan vagyok a komoly kapcsolatra.

Nagyon kevés az az idő mimor maganyosnak vagy üresnek erzem az eletem... dolgozok, hobbizok, utazok, utobbi 2 esetben sokszor ismerek meg embereket.

Az a kis idö mikor egyedul erzem magam, annyi meg nekem kell....

Akkor én, mint AZ, bekamuzom, hogy teljes életet élek. Nem nagyon tartom relevánsnak tárfüggő nők és férfiak véleményét, azok nekem ne mondják mi a teljesség, mert egész életüket félként élik le, nem is tudnák másképp.

Nem lakom koszban és nem az ágy szélén eszek koszos tányérból.

Nem járok seggrázós bulikba sem haverokkal. idő-és pénzkidobásnak tartom, viszont nagyon szívesen utazom, leginkább repülővel.

Az autóm engem is elvinne nyaralni, de nyilván egyedül nem fogok menni, az azért szánalmas. Van olyan ismerősöm aki megteszi, és fotózgatja magát a balatoni kisszobában, elég siralmas.

Azt mondom felfogás kérdése.

Szülhettem volna már 4 gyereket, hogy aztán 2 bites tyúkok között vekengjek a játszótéren és halomra vásároljam a kölyköknek a tabletet meg az ilyen szrokat, nehogy foglalkozni kelljen velük, ne adj isten nevelni.

Nekem ez nem hiányzik, sőt, kiráz tőle a hideg.

Cserébe nem kell bájolognom senkinek egy új farmerért és nem az a téma, hogy milyen színűt fosott a gyerek és mikor akciós a darált hús a tescoban.

Akinek ez a teljes élet, hát élje, sok sikert.

Párt találni kb bárhol bármikor lehet, ha valaki beéri a futottak még kategóriával akkor meg pláne.

A helyedben nem pörgetném magam bele ezekbe a dolgokba, éld az életed ahogy neked tetszik és csináld amihez kedved van, majd egyszercsak lesz valakid. Csak ne add le a színvonalat ilyen nem takarítok-dobozból zabálok dolgokkal, mert az undorító.

36N

Szépem leírták előttem.

Főleg a 66% válaszoló, én is hasonló korú vagyok.

Szerintem a sok egyedülállót (akik amúgy ellennének egyedül) a társadalmi nyomás is depresszívé tesz, és az ismerősök, rokonok idióta piszkálódása.

Ne haragudj meg, de én még párkapcsolatban lévőként (még, de nem sokáig) írok.

A karácsony nekem azóta rémálom, mióta társas vagyok. A stressz, hogy az összes családtagjának találni kell ajándékot, amire a fél-80% -mert most már rokongyerekek is vannak, fizetésem rámegy (náluk nagy ajándékozások vannak), na az nem fog hiányozni. De eddig minden párkapcsolatban ez volt az ünnepekkel kapcsolatban.

Én amúgy az édesanyámmal töltöm a karácsonyt.

Sok embert, felnőtt férfiakat, nőket megszól a párjuk, ha szórakozni megy nélküle, akár kiállításra. Én is kaptam ilyet. Több programom volt, amikor egyedül voltam.

Volt egy komoly hobbim (bár már nem hobbi), ami pénzt is hozott, ez több éve jegelve van, mert egyrészt az energiámat-kreativitásomat is leszívja a párkapcsolat, másrészt kevesen tolerálják az éjszakai baglyozást stb, ami ezzel jár.

Akkor a másik a fél igénye a változtatásra, milyen hajat, ruhát kéne hordanod, hogyan kéne viselkedned, hogy neki élete végéig "bejöjjél", hát ez sem fog hiányozni.

Eleve magányos farkas típus vagyok, gyerekkorom óta, vagy távkapcsolatom volt, vagy mint most ez, ami talán az elején jó volt (távkapcsolat volt ez is, külföldön dolgozott), de mostanra teljesen leépített agyilag is emberileg is. Sokkal depresszívebb vagyok, mint egyedül. (Tudom, most húzzák a szájukat akik meg szeretnének párkapcsolatban lenni, mások vagyunk ennyi). Sokszor utaztam haza, hogy egyedül lehessek, mert már nem bírtam.

Nagyon kevés jól működő házasságot ismerek a negyven-ötven felettieknél. Az egyik félnek gyakran fel kell adnia a saját személyiségének egy részét.

Legjobb barátnőm lassan hét éve él egyedül, ő két nagyon rosszul végződő párkapcsolat után döntött így. Neki is olyan az életmódja, hogy kevesen tolerálnák, és nem is tudna senkihez alkalmazkodni.

Az a baj, hogy az emberek nagy része vérszemet kap ettől meg a gyerektémától és szükségét érzi, hogy belepofázzon, megváltoztassa, bántsa az illetőt.

Bevallom, én már magát a kérdést sem értem. Miért ne lehetne teljes életet élni szingliként? Kb. annyi értelme van ennek a kérdésnek, mint pl. Lehet élni teljes életet anélkül, hogy dinoszauruszt tartanék?

Annyira szánnivaló, amikor valaki nem tud mit kezdeni magával, unatkozik. Sokat voltam szingli, pontosan azért, mert a társfüggőség abszolút távol áll tőlem és akármilyen hülye kedvéért nem adom fel a függetlenségem. Azóta már megismerkedtem a férjemmel és érte megérte feladni, de még most is szokott hiányozni a szinglilét. Amikor még nem kellett senkihez igazodni, azt csináltam mindig, amikor akartam; ha valakivel együtt él az ember, akkor már ezt nyilván nem teheti úgy meg.

Nekem mindig volt mivel foglalkoznom, sosem unatkoztam (pedig nincsenek barátaim sem), nem hiányzott a férfi az életemből. Egy dolgot megértek, ha a szex hiányzik, de az is megoldható egy jó szexkapcsolattal.

Én onnan tudom, hogy teljes életet élek, hogy nem is vágyok egy párra. Idős vagyok már ahhoz, hogy megszokjak egy új embert és elkezdjek alkalmazkodni hozzá, pár éve még ment, de azóta önzőbb lettem, ha úgy tetszik.

Semmit nem kell tennem a teljes élet megélése érdekében. A lakást azért takarítom, mert ÉN úgy szeretem, ha tiszta, és ami azt illeti, amíg párommal vagy lakótárssal éltem, kifejezetten idegesített, hogy a másik mennyire kupis, és összebarmolja azt, amit én szépen letakarítottam.

Koszos tányérból soha sem ennék. Ha este tízre érek haza, akkor is kiszedem az ételt tányérba, megmelegítem, leülök az asztalhoz, és megeszem úgy. Viszont én nem szeretek emberek között enni, a munkahelyen is inkább elvonulok kajálni, mert ha a többiek hívnak magukkal, akkor tök jót dumálunk, de én éhes maradok. Egyszerűen nem megy, ha néznek, na :D

Az ünnepek pedig így szebbek. Az a baj, hogy te idealizálod a családot, meg vagy róla győződve, hogy az ünnepek úgy szépek, ha van veled valaki. Van, akinek igen, de én pl. befeszülök tőlük, szenteste eleve ki se megyek otthonról (nagyon nehéz volt ezt anyáméknak beadni, szerették volna, ha egészen addig náluk karácsonyozok, amíg nem alapítok saját családot "mert ez az élet rendje", de nekem se a családalapításhoz nem fűllik a fogam, se ahhoz, hogy ne a saját ágyamban aludjak felnőttként), karácsony első napján meglátogatom a szüleimet, másnap meglátogatom a tesóm családját és a nagymamámat. Mindenhol 1-2 órát maradok csak, annyit, amennyit szívesen töltök ott, nincs feszengés, hogy nem tudok mit kezdeni magammal egy idegen lakásban, nem nyomja az ágy a hátam, nem unom halálra magam a könyveim, laptopom, újságjaim nélkül.

Szerintem két dolgot okolhatunk ezért a jelenségért, az egyik az, hogy te egy inkább társasági lénynek tűnsz a leírásod alapján, aki igényli, hogy mindig legyen mellette valaki, legyen kihez szólnia, és a másikért tesz meg dolgokat. Én pedig egy inkább magamnak való ember vagyok, akinek nagy szüksége van az egyedüllétre, a kényelmes, csendes otthonra, ahová visszavonulhat, az emberi kapcsolatoknak az a része, amit a haverok/barátnők tesznek ki, untig elég, gyakran sok is.

A másik pedig, ami feltűnt, hogy én akkor voltam együtt valakivel, amikor VELE AKARTAM LENNI. Vele. Hatalmas belső feszültséget szült egyébként bennem a tény, hogy én ezt az embert szeretem, hozzá akarok tartozni, de nem akarom, hogy vele éljek, vagy hogy minden nap találkozzunk.

Sosem merült fel bennem ez az ötlet, hogy "szeretnék egy barátot", nem, olyan volt, hogy valakit megismertem, és szépen lassan beleszerettünk egymásba és összegabalyodtunk, de olyan, hogy én tudatosan keressem, hogy most pasit akarok találni, vagy hogy egyáltalán igent mondtam volna egy randimeghívásra egy idegennek vagy egy felszínes ismerősnek, olyan sosem fordult elő. És mivel nem is vágyok párra, így igyekszem uralkodni az érzelmeimen és nem belehabarodni senkibe, mert nem tudok valakit annyira szeretni, hogy ne zavarjon a jelenléte hosszú távon.

U.i: se kutyám, se macskám.