Ebbol hogy jojjek ki? Az egész életem borzalmas 21/L

Mesélek egy kicsit az "életemrol": gyerekkoromtol kezdve egész életemen át a szuleim nem neveltek, nem tanitottak, nem mutatták meg hogy merre kell, menni mit tanuljak mit melozzak mi az élet, SEMMIT! Rossz családi korulmények kozott nottem fel, emlékszem 3-4 évesen asztás voltam a penészes fal miatt, anyám amiotta én élek szinte nem dolgozott semmit, nem ért el semmit, nem tudtam fel nézni rá, apám melozott de ilyen kis gyárba meg takaritoként, a szuloi nevelés, torodés, odafigyelés minden egyes dolog amit egy szulonek KOTELESSÉGE, az nemvolt, semmi. Nekem egész szánalmas életem során nemvoltak barátaim ismeroseim senkim se, csak ilyen kis semmien kis valamik, általános 5. Osztály elott én életvidám, porgoss, gyerek voltam, de akkor is nagyon buta és nem tudtam mit hozz a jovo, ott volt egy nagy torés nálam, az egyik osztálytársam aki a "barátom" volt pár oda vissza beszologatásos vicces szoveg után, azt gondolta hogy ez nem volt annyira vicces és amikor mentem hazafelé gerinctelen modon 2-3x ráutott basoball utovel a lábamra, tiszta lila volt stb pár napig nem is mentem iskolába, aztán mindenkinek azt hiresztelte hogy én meg akartam verni stb stb és ő megvédte magát, az osztályom neki hit, mert ő volt a "nagymeno" aztán 5.tol kezdve én kilettem kozositve az osztálybol és egyre jobban és jobban és jobban magamba fordultam, ugy teltek a napjaim felkeltem bementem az iskolába hazamentem mindig egybol és csak videojátékoztam estig minden egyes napom igy telt, 8.dikat már a legtobbszor ugy toltottem a szuneteket meg néha az orákat hogy lehajtott fejjel kapuszni a fejemen és csak azt vártam teljen el ez az egész, és had legyek már otthon, az évzárokor is nagyon hamar elhuztam, az utána lévo hajos buli sem értekelt, és nem az osztályal volt a baj hanem velem, csakis velem. Amikor elkezdtem a kozépiskolát, úgy voltam.vele hogy semmi motivácio semmi életkedv semmi, pár honapig jártsm be, de nem jegyzeteltem nem figyeltem semmire, hamarabb elmentem az orákrol stb az osztály nem szolt hozzám, mert nem mutattam.feléjuk érdeklodést, nem akartam barátkozni mert tudtam hogy nem tudtam volna nyujtani semmit, olyan mintha ott se lettem volns, mintha csak egy szellem lettem volna, egy pár honsp után átmentem magántanuloba, de ott se tanultam és csak azért lettem az hogy mindenki hadjon békén és éljek a fuggoségemnek, ez lett! Ugy teltek a napjaim folyamatosan hogy felkeltem bekapcsoltam a gépet és csak játszottsm egész álló nap napi 15-16 hat orát minden egyes nap! Nemtorodve semmivel, sem mássokkal sem saját magammal teljesen elhanyagoltam magam, a személyes higéniámon kezdve abba nem gondolva bele hogy elcseszem az egész kibazott életem, semmibe. És a szulok nem huztak ki ebbol! Aztán egy évig csináltam ezt hogy pesten éltem a fuggoségemnek aztán apám elvette és és lementem vidékre és anyám vett egy másikat, ercsibe ott ezt az "életmodot tobb évig csináltam folyamstos!!! 4 évig ezt csináltsm, nem mentem sehova végig a házba voltam elzárva a kulvilágtol, mert biztonságott éreztem hogy itt nem bánthat senki! Nagyon ritkán mentem ki a házbol és akkor is nagyon furcsa volt a világ a valoság, mintha nemlenne valodi nem éreztem át a világot mintha én nem ebbe tartoznék hanem a házba elzárva, volt olyan ebbe az elég hosszu tobb éves idoszakba hogy 2 évig NEM BESZÉLTEM SENKIVEL csak a saját gondolataimba éltem. A legjobban arra vártam hogy legyen egy nagyszép okos, lenyugozo barátnom aki olyan sok szeretettel halmozz el hogy a legtobb ember ettol megfuladna és nembirná, de én erre vágytam a legjobban, valami egyméletlen csoda folytán ez ossze is jott, facebookon keresztul beszélgettunk tobb hétig találkoztink párszor és utána 7 honapig egyutt laktunk szinte, neki vége lett a gimnáziumnak, megcsinálta az érettségit aztán pedig osszekoltoztunk, vagyis lejott ide hozzám, itt se mentunk sehova csak a szobába voltunk és beszélgettunk, szeretkeztunk, és élveztuk egymás jelenlétét, minden egyes dolog amit csináltunk nekem egy álomnak egy csodának felelt meg, ott volt ő és bármit megcsinálhattunk bármirol beszélgethettunk, és nekem minden egyes cselekedet és lelki dolog teljesen új volt, hogy bele turhattam a szép hosszu hajába hogy szeretkezhettunk folyton, minden, és egy hatalmas elképzelhetetlen csodának felelt meg számomra hogy ez megtortént velem, aki ennyire még saját magát is elhanyagolta a leheto legrosszabb szinten, de nem volt fenékig tejfel a kapcsolat mert mint neki mind nekem is voltak nagy problémáink, rengeteget veszekedtunk mind lelki mind fizikai szinten és ezek sulyos viták voltak, de egy bizonyos szinten nem mentek tul, hogy olyan komoly baj legyen. Aztán elkezdte az okj iskolát és ugye vissza ment pestre szeptember végén, és én mindig ott voltsm.a fenrké mindig felmentem pestre és mindig vele akartam lenni mert tudtsm hogy ennek vége lesz hogy nemvagyunk folyton osszezárva, igy is lett tobb honapra elore láttam hogy mi lesz minden egyes gesztusbol. Én elkeztem találkozgatni emberekkel, de mindenki akár pár ora ut Után ellenszenvett váltok ki, nemvagyok egy jo személyiség és teljesen ures vagyok, semmit és senkim sincs, az "életem"be nem értem el semmit, nem tettem magamért és nemtudok, mindent egyes dolog amit csinálok szánalmas, brutális modon És itt minden egyes dolgot a semmirol kellene felépitei amit másik egy életen át tapasztaltak tanultak, átéltek. Rengetegszer FOLYAMATOSAN gondolkozok az ongyilsságon, de nem akarom magam kinyini mert ott látom azt a nagyon halvány reményt ami egyre kisebb hogy, de valamennyre kilehet ebbol a rémálombol torni, de ilyen életfelfogással, ilyen naív suta "gondolkozzással nemtudok, sotétséget látok az elmémbe nem látok semmit!! Mit kéne tettem?? Mert ezt nem sokáig birom