Súlyos ördögi körbe kerültem depresszióval és nem tudom, hogy másszak ki belőle? 29 éves egyedülálló anya.

Tudnának olyanok segíteni, akik vagy voltak ilyen helyzetben, vagy láttak ilyen közelről? Teljesen tanácstalan vagyok, és lassan nem bírom tovább elviselni a rám rakódó terheket, de nem látok kiutat. Nagyon kérem, hogy szitkozódók ne írjanak, mert tényleg segítségért jöttem!!! Köszönöm, ha elolvassátok.

29 éves vagyok egy 4 éves kisfiúval egyedül. Két és fél éve maradtunk ketten, az apja szinte teljesen eltűnt az életünkből, akkor jön, amikor kedve tartja, van, hogy hónapokig nem látjuk. Nagyon megviselt a válás is, még mindig nem hiszem, hogy túl vagyok rajta teljesen. Viszonylagosan lábra álltam anyagilag, nem élünk hú de jól, de megélünk, a gyerek előtt tartom magam, próbálok neki mindent megadni, és örömteli, boldog életet biztosítani neki egyedül.

Viszont folyamatosan szorongok az anyagi biztonság miatt, vagy hogy hogyan fogok neki mindent biztosítani, próbálok használtan, olcsón beszerezni mindent, de ez rengeteg plusz időt és enegriát vesz el. Két munkahelyen dolgozom, mert a főállásból nem élünk meg, fektetés után otthon sokszor hajnalig dolgozom, alig alszom, folyamatosan fáradt vagyok és egyre ingerültebb. Nincs semmi segítségem, nincsenek nyugdíjas nagyszülők vagy testvérek, bébiszitterre nem futja, így két éve nem voltam lényegében sehol, nem tudok kimozdulni. Ha az apja nagyritkán elviszi (ott aludni nem alszik ott, csak napközbeni program), akkor próbálom behozni magam, úgy érzem folyamatosan hajszolok mindent, de nem érem utol magam.

Az apja ennek ellenére állandóan engem ócsárol, hogy hogy nevelem a gyereket, hogy viselkedek vele, mindenről természetesen én tehetek, ő visszajönne, de én nem engedem, akkor ne várjam, hogy segítsen stb.

Rettegek, ha beteg a gyerek, hogy kirúgnak, az oviban is folyton van valami, ami miatt el kell kéredzkednem a munkahelyemről, a kollegáim a hátam mögött kibeszélnek, hogy álindokokkal mindig elmegyek és nem dolgozok annyit mint ők, félek, hogy elveszítem a munkám (most is táppénzen vagyok, mert tegnap hányni kezdett a gyerek).

A lényeg, hogy már felkerestem TB alapon pszichológust, aki havi egyszer tud fél órára fogadni, de sokszor olyan időpontban, hogy azt is képtelen vagyok megoldani, mellette semmit nem segít havi fél óra. Sem időm gyakrabban eljárni, sem pénzem megfizetni magánúton egyet, pedig úgy érzem, hogy muszáj valami segítség, mert egyre mélyebben vagyok. A társkeresés esélytelen, és ilyen állapotban nem is hiszem, hogy bárkinek kellenék. Ettől még rosszabbul vagyok...ördögi kör. Az önértékelésem a béka segge alatt, úgy érzem nincs életem, én mint ember már nem is létezem, csak egy robot, aki küzd a szélmalommal.

Ne írjátok, hogy szerezzek hobbit, találkozzak emberekkel, mert nincs rá lehetőségem, azt se, hogy szedjem össze magam, mert ezt próbálom 2 éve, de egyre mélyebbre süllyedek.

Előre is köszönöm a segítőkész, építő jellegű válaszokat!