Akartatok már valaha is véget vetni az életeteknek a magány végett?

Magány hatására mindenki véget akar vetni az életének. Erre volt egy kísérlet is sok-sok éve. De ehhez tisztázni kéne, hogy te pontosan mit értesz magány alatt?! Mert kísérlet egy barlangban zajlott, te pedig gondolom egy településen élsz. Így nézve máris nem vagy magányos mert fixen lakik még a környezetedben jó pár ember. De akkor miért is érzed úgy, hogy magányos vagy? Mert azt gondolod, hogy a boldogságodhoz kell magadon kívül bárki is.

Elárulok egy titkok: nem kell. Egy apáca vagy egy remete vajon boldog? Szerintem igen, pedig valószínűleg magányosabbak mint te. Legalábbis a te definíciód szerint. Akkor mégis miért élik meg boldogabbnak a magányukat? Mert rájöttek, hogy a boldogság nem mástól, nem a környezettől származik, hanem belőlünk.

Amúgy ritka az olyan állapot amikor boldog vagy. Az életben csak ritkán adatik meg és ez így helyes.

Szóval így nézve nem kéne átértékelned a kérdésed?

Igen. Csak 15 éves voltam, de a családom évek óta nem volt már összetartó, el voltunk hidegülve egymástól, alig szóltunk egymáshoz.

Az interneten megismertem egy fiút, akivel egy évig "jártunk", aztán kiderült, hogy nem is létezik (ne kérdezzétek, hogy voltam ennyire naiv...) és egy lány áll az egész mögött.

Emiatt és egyéb előzmények miatt depressziós lettem, ami miatt az egyetlen barátnőm is 8 év után elpártolt mellőlem, és egy csomó embert ellenem fordított az osztályból.

Ekkor telt be a pohár, először az ereimet akartam felvágni, de nem találtam elég erős kést. Aztán elmentem otthonról, egy távolabbi városba buszoztam. Sötét volt már, mert január volt, megálltam egy forgalmas út mellett, és ki akartam ugrani egy kocsi, vagy kamion elé. Nem konkrétan meghalni akartam, csak egy kis figyelmet... De az sem lett volna baj, ha belehalok. Végül a reflexek gyorsabbak voltak, és visszaugrottam az útról, mielőtt nekem jön egy autószállító kamion... Szörnyen éreztem magam, azon gondolkodtam, hogyan próbálkozzak még, a következő kísérlet a vonat lett volna.

Rá 3 napra ismertem meg a páromat, akivel azóta is (3,5 éve) együtt vagyunk, és igaz, azóta is csak ő van nekem, ő az, akire számíthatok bármikor, és segített kimászni a depresszióból. :)

Ne haragudj, de nem ismerem a problémád pontos működését/jelentését de azt gondolom, hogy már itt is beszélgetünk, ergo annyira azért még sem kell magányosnak érezned magad szerintem. Vagy te máshogy látod? Nézd, nekem pl. semmi problémám nincs ami patológiai szintű lenne és mégis képtelen vagyok ismerkedni. Én is magányosan élek meg mindent, a lányok velem is kicsesznek. Legutóbb úgy hagytak el, hogy közölte az ex, hogy szeret majd összepakolt és elment 4 év után. Szerinted az nem magány ahol valaki annyit sem érdemel, hogy két normális mondatot kapjon a szakítás okaként (mert előzménye nem volt), ráadásul úgy, hogy együtt éltünk, közös jövőképpel meg mindennel. Most itt ülök a közös lakásunkban, elmélkedve mindazon amit elvesztettem és csak a heteket számolom....

Nem vagyunk összehasonlíthatók, de mégis itt vagyok. Egyetlen macskám van aki a barátom valamennyire és ennyi. De nem akarok meghalni mert hiszek magamban és neked is ezt tudnám javasolni! Hinni kell abban, hogy a boldogság belőlünk fakad és nem másokból. Nem másoktól kell megkapnunk azt amire vágyunk. És így nézve tök mindegy, hogy épp egy korlátozott képességű zseni vagy, vagy csak egy átlagos buta srác.

Nem tudom mit írhatnék még neked, de sokan vagyunk akik cipelik a keresztjüket. Nekem is van keresztem, én is sok rosszat kaptam és én is kiemelkedek ezek mellett bizonyos területeken. Nekünk kell kitartani mert ezt a világot mi építjük. Te se tégy máshogy...

18 éves vagyok. Másfél éve van az, hogy rengeteget agyaltam ezen. Sokszor aludtam el sírva és éreztem, hogy kilátástalan minden.

Vágtam magam egy ideig, mert azt hittem, hogy az a jó.. De nem volt jó. Egyáltalán nem segített semmit, így utólag visszagondolva. Mindig próbáltam valamit változtatni magamon, az életemen, hogy ne érezzem ennyire sz@.rnak...mert valljuk be, az volt. És nem csak a tipikus tinis picsogás volt ez tőlem, hanem valóban olyan problémákkal kellett megküzdenem, amik érthetővé tették, hogy megakartam halni.

Egy idő óta viszont úgy érzem, hogy valami változott. Nagyon ritkán jut eszembe, hogy megkéne halni.. nem mondom, hogy nem fordul elő, de sokkal ritkábban, mint másfél éve.

Próbálok pozitívan állni a dolgokhoz és mindenben azt látni, hogy jó lesz.

Látom, hogy a szerelmi életem jól alakul, a tanulmányaim is és az emberi kapcsolataim is.. Pedig ezek sem voltak eddig konkrétan semmilyenek, de most próbálom úgy felfogni, hogy minden okkal történt eddig és most kezdődik számomra a JÓ élet, ami eddig nem adatott meg.