Miért mondja mindenki azt, hogy rövid az élet, és lepereg gyorsan?

Én úgy érzem, hogy nagyon gyorsan repül az idő. Mindjárt 40 vagyok, pedig olyan, mintha nemrég lettem volna 20.

Persze a mindennapokban nem érzem ezt ennyire, csak ha belegondolok. Pedig én sem voltam/vagyok annyira elégedett az életemmel.

Az idő múlását relatívnak érezzük: van amikor mintha gyorsabban telne el pl. egy délután, van amikor lassabban.

De nagyobb időléptékben, egy bizonyos koron túl már úgy érzem, mintha egyre gyorsabban repülnének a napok, hetek, hónapok, évek...

Én azt tapasztalom, hogy nagyon gyorsan repül az idő, ráadásul minél idősebb vagyok, annál gyorsabban. Ez akkor is így volt, amikor nehéz életem volt, mára már felküzdöttem magam egy jó életszínvonalra, egyébként borzasztó mélyről jöttem. Én sem vagyok amúgy a panaszkodós típus vagy az a fajta, akinek ki kell beszélnie magából a gondjait, sőt, sokkal könnyebben küzdök meg a problémáimmal, ha mások nincsenek beavatva. Ezt azért írtam le, mert ebben hasonlóságot vélek felfedezni köztünk.

Amiben viszont nagyon különbözünk, hogy én a jelenben élek, nem a múltban vagy a jövőben. Nem szoktam sűrűn nosztalgiázni a régi szép vagy épp borzasztó időkön, azon miket éltem át vagy miket fogok még - ha az ember folyamatosan a múltba tekint vissza vagy a jövőjéről álmodozgat, az nem vezet semmi konkrét eredményre. Persze nagyon hasznos dolog a múltat alaposan kielemezni, hogy felismerje a viselkedésmintáit, megismerje magát jobban, tanuljon belőle, ill. persze, néha jólesik visszaidézni a szép pillanatokat, de ha túl sok időt töltesz vele, elszalad melletted a jelen. Ugyanez a jövővel is, ha az ember célokat tűz ki magának, tervez és aktívan tesz érte, az igen fontos és jó dolog, de ha csak passzívan álmodozik, de közben nem tesz semmit az álmaiért, az csak magát zárja kelepcébe.

Szóval én nosztalgiázás és álmodozés helyett célokat tűztem ki magam elé (kicsiket, nagyokat egyaránt), ez ad egy bizonos irányt az életemnek és emiatt mindig van mit várni is. Nem beszélve arról a sikerélményről és önbizalomról, amit egy cél elérése okozni tud az emberben.

Ami a magányt illeti, nekem családom sose volt igazán (vagyis hát volt, csak gyerekként komolyan bántalmaztak így felnőttként semmilyen kapcsolatot nem tartok velük), barátaim is középiskolában lettek először. Ami a párkapcsolatokat illeti, pár elfuserált tinikapcsolat után 4 évig szingli voltam, mégsem voltam magányos, mert voltak barátaim, de ezért aktívan tettem is, ápoltam az emberi kapcsolataim, nyitott voltam, kezdeményeztem, programokat szerveztem. A munkahelyem sem volt valami jó akkoriban, de tudtam merre akarok fejlődni, amiért szintén aktívan tettem és emiatt nem is éreztem azt, hogy csak vánszorognak a hetek, hónapok, sőt.

Az írásodban van némi ellentmondás is, mert bár azt írod, hogy nem vagy társasági ember, a szövegedből az ordít, hogy társaságra vágysz és szeretnél emberi kapcsolatokat megteremteni. Kérdés, miért csak gondolkodsz rajta és miért nem próbálkozol addig, amíg nem sikerül.. A sorsod a te kezedben van, neked kell kezdened vele valamit.

Nézd, érthető, ha nem szeretnél erőltetni semmit, de nagy különbség van a kezdeményezés és az erőltetés között. Ha néha feldobod a munkatársaidnak, hogy mit szólnának, ha jövő hét pénteken elmennétek beülni munka után valahová (családos embereknél érdemes legalább pár nappal előre tervezni, hogy tudjanak tervezni), az nem erőltetés. Ha folyamatosan elutasítanak és ennek ellenére újra és újra felhozod, az igen.

Ami a büszkeséget illeti, persze fontos dolog, hogy legyen az emberben, de néha érdemes megkérdezned magadtól, hogy "vajon ez az a helyzet, ahol büszkének kell lennem?". Mérlegelni kell az adott szituációban pozitív és negatív vonzatát is a döntéseidnek és annak fényében eldönteni, melyik éri meg jobban.

Ezen kívül nem tudom, mik az érdeklődési köreid, de azoknak megfelelő fórumokon, találkozókon például lelhetsz olyan emberekre, akikkel máris van valami közös bennetek, innen könnyebb építkezni.

Egyébként az teljesen természetes, hogy a másik embertől is függ, hogy ki mellett tudsz feloldódni és ki mellett nem, főleg egy introvertáltabb embernél. A lényeg az, hogy addig ne add fel, amíg nem sikerül olyan emberre lelned, akivel jól ki tudsz jönni. Felnőtt korban ez tényleg nehezebb, viszont nem szabad a kudarcok miatt feladni szerintem.. ha feladja az ember, akkor egészen biztos lehet abban, hogy nem fog semmi sem változni és nyilván nem ez a cél.

Kitartást és szerencsét kívánok, hogy sikerüljön.