Van kiút az öngyilkosságól?

Letudod írni, hogy mi váltotta ki ezt a döntést? Mit értesz fiatalkori kudarcok alatt? Szerelem vagy iskolai tanulmány esetleg rossz munnka?

Írd le légyszíves! (Akár privátban is)

Sosem késő emlékeket gyűjteni. Ez most egy rossz korszak, tudod bármikor bárhová elmehetsz egyedül is. Ahol szerzel barátokat, tapasztalatot. A Gyermek évek nem mindig a legjobbak, nem mindenkinek vannak olyan jó emlékei ( többek között nekem sem). Jobban zavar az, hogy nem az vagy akkor lenni szeretnél?

Persze hogy van kiút. Legyen erőd és türelmed a végére érni. Találd meg azt amiért érdemes élni. Ne add fel úgy, hogy nem ismered az élet velejét.

Nekem is sokszor megfordult a fejemben mikor depressziós voltam éveken át.

De nem tudtam volna megtenni, gondoltam, hogy jó lenne, de nem akartam.

Nekem se nagyon volt semmi jó eddigi életemben, csak sok rossz, de nem annyira rosszak.

Engem csak egyetlen egy dolog tartott vissza, hogy ha esetleg van pokol, meg menny, akkor ezzel a pokolra kerülnék ahol örökké csak szenvednék, és kínok kínját élném át.

Most minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jobbá tegyem az életem. Keress olyan embereket akiket ugyan azok a dolgok foglalkoztatják, vagy hasonlóan gondolkodnak.

Hidd el van kiút, én a lélektani poklot többször megjártam, de mindig kijöttem, mert nem adom fel. Nekem nagy erőt ad ennek a lánynak a története:

[link]

[link]

Hidd el rengeteg dolog van, amiért érdemes küzdeni és nem feladni. Tudod én csalók miatt olyan élethelyzetbe kerültem, hogy megtapasztaltam hosszú hetekig milyen a teljes nélkülözés, reménytelenség, kilátástalanság, de olyan elszántan küzdök, hogy már elgalább annyit elértem, hogy a napi ételem megvan, szinte a 0-ról építem fel magam újra.

Nagyon utálom az ilyen embereket...

Unokahugom 17 évesen halt meg betegen.... utolsó napján, mikor búcsúztunk sírva mondta, hogy mennyire szeretne élni, Te meg csak így eldobod...?

Ugy is mindenki ismeri az ilyen embereket, ma is és holnap is, és jövő heten is kifogod írni, mert nem csak az élethez, de még ehhez a legegyszerübb megoldáshoz is lúzer vagy.

Valójában nem is akarod megtenni szerencsére. Általában akik megteszik, sosem tervezik sokáig, hanem hamar cselekednek. Akik tervezgetik azoknak valójában ez egyfajta nyugtatás csak, eljátszanak a gondolattal, milyen lenne és ennyi, mikor megint elérkezik ez a pont akkor ismét.

Szóval gondolj inkább ebbe bele, élni akarsz Te, csak nem igazán találsz magadnak célt, így inkább próbálj keresni valamit amivel hosszabb távon lefoglalod magad, illetve érdekel.

Van.

[link]

Sosem tudhatjátok, hogy mi zajlik le egy melletetek álló ember fejében. Egy ilyen gondolat nem egyik naprol a másikra jön. Amikor valaki éveken át szenved el sérelmeket és egyszerűen nem tudja feldolgozni magát az életet akkor igenis van amit meg kell tennie. Nagyon szomorú az, hogy van aki élni akarással hal meg, de még rosszabb amikor valaki megakar halni, de él. Aki még nem volt ilyen helyzetben az nem tudhatja.

Mindenem megvan, látszólag egy boldog és tökéletes életet élek. 26 éves vagyok, van egy szerető családom, büszke szülőkkel és még büszkébb nagyszülőkkel, most szerzem meg a második mérnöki diplomát így fentebb lépve egy szintet a munkahelyemen, ami tökéletes. Fantasztikus kollégákkal és főnökökkel. Körül vagyok véve szerető barátokkal... Szóval tényleg senki nem fogja megérteni. Egy hirtelen döntésnek látszik, de nem az. Minden egyes nap amikor megyek haza azzal régi kék metróval, minden egyes alkalommal arra gondolok, hogy csak egy lépés, egyszerűen csak belépek elé és vége mindennek. Több mint 10 éve gyűlik bennem ez a hatalmas fájdolom, minden egyes veszteségnél egy kicsit meghaltam. Mostanra már egyáltalán nem élek. Amikor lépek egyet a metró felé akkor szétnézek és látom a boldog embereket. Vajon tényleg boldogok?

Úgy két hónappal ezelőtt vidéken voltam. Amikor a vsútállomáson bemondták az áthaladó gyorsvonatot akkor tudtam hogy ez értem jön. Az essőbeállóban várakoztam egy 50-es férfivel, aki boldogan mesélte, hogy a napokban született meg az unokája. Még képet is mutatott. Egész megható volt ahogyan a családban mindenki mosolyag a közös fotón. Egy bőrtáska volt nála és egy boríték. Nem igazán törődtem vele, nem érdekelt az amit mondott, csak vártam a vonatomra és amikor megláttam, meghallottam ahogyan közeledik. Nem is tudom. Egyszerűen megszünt minden egy pillanatra. Talán még boldog is voltam. Majd kürtölt...mire oda néztem a férfi már a sineken feküdt. Lekéstem a vonatot. Hát ja ilyen szerencsétlen vagyok, hogy még ezt is benéztem. Összesestem és csak ültem ott órákon keresztül és néztem ahogyan összszedik. A borítékban egy búcsúlevél volt.

Van amin már nem lehet változtatni és így nem lehet élni. Az átszenvedett éjszakák amikor arra gondolok, hogy mi lesz a családommal, az ismerőseimmel, azok egyre halványabbak és már csak azt ismételgetem, hogy az nem az én problémám. Akkor már nem kell törődnöm semmmivel. Az már nem nekem fáj, többé nem.

Szóval, ha valaki eljut erre a szintre, azt már hiába próbáljátok lebeszélni. Vagy megteszi vagy él tovább a szenvedésével, de sosem fogja elfelejteni ezt a fájdalmat...