Normális dolog, ha egyáltalán nincsenek barátaim?

Nekem sincsenek barátaim. Ahogy végeztünk az iskolákkal, egyetemmel, fizikailag nagy távolságra kerültünk egymástól, és nem igazán tudunk találkozni, ráadásul van, akinek már családja van.

Újakat meg már nem találtam. Én igényelném a barátságot, viszont félénk típus vagyok, nem vagyok nagy dumás, emiatt sokszor attól félek, hamar megunnának, ezért nehezen nyitok.

Sokszor jól el sikerül töltenem az időt egyedül is, de igazából hiányoznak a régi barátságok.

A sok magányos év nem tett rám jó hatást, mióta az iskolákat befejeztem, enyhe-közepes fokú szociális fóbiát is vélek felfedezni magamon, ami azért korábban nem volt így, mivel kollégista voltam szakközépben és egyetemen is, kvázi 24 órán emberek között voltam.

De most már úgy vagyok, ha már nem lesznek barátaim, legalább egy barátnő, már az is nagy változás lenne az életemben, és talán ismét jobban tudnék nyitni a társasági élet felé.

39F

"Annyira zárkózott természetű vagyok, hogy egyetlen barátom sincs. "rám is igaz (még a rokonaim ismerőseim se köszöntenek fel névnapomon és szülinapomon se egyáltalán nem szólnak hozzám facebook, telefon személyesen se pedig nem az isten háta mögött egy barlang legmélyén lakok)

32éves fiatal férfi létemre se barátaim, haverjaim barátnőim párom nincs és nem is volt. Úgy tűnik nem is lesz soha. Az utcabeliek finoman éreztetik velem ,hogy nem vagyok normális. Szerintetek is nem vagyok normális?