Aki hasonló helyzetben van, az hogy látja a dolgokat?

26 vagyok. Nem mondhatom el azt, hogy túlságosan boldog az életem. Mint sokaknál, nálam is jellemző volt a zűrös család (állandó veszekedések, széthúzás, gyűlölködés). Gyerekkoromban elég sokat vertek (főleg apám), kamaszkoromtól egészen tini koromig pedig folyamatosan lelki terror alatt éltem. Napi szinten kaptam az ilyen és ehhez hasonló "bölcseleteket": "mennyi pénzbe kerülök", "egy életképtelen idióta senki vagyok", "minek élni, az élet egy szívás, nincs benne semmi öröm", "vagy végrehajtok mindent amit parancsolnak, vagy takarodjak az utcára" és még számtalan ehhez hasonlókat.

Ezek hatására szép, fokozatosan elkezdtem befelé fordulni és depizni. A gimiben emiatt potenciális célpont lettem, mivel akik egyedül vannak, azokat könnyű betámadni, ezért barátaim se voltak. Az folyamatos iskolai és családi inzultusok miatt mániás depressziós, antiszociális és neurotikus emberré váltam, a sok elfojtott stressz miatt paranoiás lettem.

A gimi után az első dolgom az volt hogy elköltözzek otthonról, ezért dolgoznom kellett. Sajnos a sok idegi berögződés (pl. állandó stressz, pánikszerű rohamokkal, vm. a kapcsolatteremtés teljes hiánya) nagyon megnehezítették a munkámat, ezért sok munkahelyet kellett otthagynom. Jártam „dili dokihoz” is, de hiába voltak kezdeti javulások, a kilátástalannak tűnő helyzetem miatt mindig visszazuhantam. Végső elkeseredésemben rászoktam az alkoholra. Mivel önbizalmam egyáltalán nincs, nem látok semmi jót az életben, nem tudom mit jelent „szeretni”, és alapvetően képtelen vagyok egyről a kettőre jutni, ezért állandóan a halál és az öngyilkosság gondolata foglalkoztat. Jelenleg már csak vegetálok és nem érdekel már semmi sem igazából. Érdekelne hogy van-e értelme így az életnek?

Olyanok válaszát várom, akik hasonló cipőben járnak, vagy jártak és képesek átlátni a helyzetet.

A tartós önutálat miatt nekem a "biztató szavak" sajnos nem sokat tudnak segíteni. Jobban szeretem az őszinteséget.