Van valaki velem hasonló helyzetben? (Lent kifejtem. )

Sosem voltak olyan nagyon közeli barátaim, az egyetlen ember, akiben jobban megbízok, másik gimibe ment, és nagyon ritkán találkozunk. Az új osztályomban (most kezdtem a 9.-et) van egy lány, akivel már tavasszal megismerkedtünk, és elhitette velem, hogy sosem hagy majd egyedül, mindig ott lesz nekem. Rengeteg minden szép és jót elmondott, azonban egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy csak az újdonság hevében mondta ezeket. Egyre többször keresi mások társaságát, én pedig minden egyes szünetben egyedül ülök. Próbálkoztam azzal, hogy odamegyek másokhoz, de nem nagyon találom meg senkivel a közös hangot, fölöslegesnek érzem magam. El tudok beszélgetni bárkivel, de ha nagyobb csoportban vagyunk, általában kihagynak. Nem tudom, hogy velem van-e a baj. Sosem voltam nagy társasági ember, de volt egy párfős társaságunk, akikkel nagyon jól elvoltunk, de már mindannyian másik iskolába járunk. Nagyon örültem, amikor ilyen jól kijöttem ezzel a lánnyal az új osztályomból, mert sokat bántottak általánosban, és azt hittem, végre lesz valaki, aki mellettem áll, de már kezdem elveszteni minden reményemet. Senkiben nem tudok megbízni, félek, hogy megint átvernek. De ugyanakkor nagyon jó lenne beszélgetni valakivel, csak hát nem igazán tudok már megnyílni, egyre jobban bezárkózok. A szüleimmel nem tudok beszélni ilyenekről. Kezdem úgy érezni, hogy megfulladok a rengeteg dologtól, amit magamban tartok.

Az új osztályban már mindenki megtalálta a maga helyét, csak én ülök magányosan és nézem a többieket. Sokszor már a sírás is elfog, de az nem csak emiatt, más dolgok is közrejátszanak.

Ha valaki volt hasonló helyzetben, mint én, leírná, hogyan sikerült kijutnia ebből?

15/L