Az életem egy nagy kudarc, ezért állandóan öngyilkosság gondolata foglalkoztat. Valaki van itt hasonló helyzetben?
Csak néhány szóban az eddigi életemről: gyerekkorom óta állandóak voltak a vitázások a szüleim között, engem ide-oda hurcibáltak. Anyám-apám nem sokat foglalkozott velem ezért mindig más felügyelete alatt voltam. Minden idegen úgy bánhatott velem, ahogy akart (ordibálhattak, megverhettek, büntethettek). Ezek közül apám volt a legkegyetlenebb. Ha néhanapján láttam őt (mivel külön élt anyámtól), mindig verés vagy terrorizálás lett a vége. Kamaszkoromban magához vett, ahol folyamatosan az agyamat mosta (a világot valóságos pokolként festette le, ahol élni sem érdemes) rombolta az önbizalmam és az önbecsülésem (életképtelen hülye vagyok, csomó pénzbe kerülök neki) emellett rabszolgaként bánt velem (ha nem teszem azt amit parancsol, kidob az utcára). Tinédzser koromra ezért teljesen befordult lettem, depressziós és rászoktam az alkoholra. Az időm nagy részét egyedül töltöttem, nem voltak sem barátaim se senki más aki a pozitív irányba tereljen. Ezért életcélom se volt. 26 éves koromra az életem teljesen tönkrement.
Minimálbérből élek, barátaim nincsenek, a családomra se számíthatok, állandóan levert vagyok, a szociális fóbiák és a pánikrohamok amik időnként előjönnek, megnehezítik a munkámat és az életemet. Minden napom ugyanolyan rossz és úgy érzem, hogy csak rosszabb lesz. Már nincs kedvem semmihez se. Nyomott vagyok, kiábrándult és bármi történik, csak rosszabbul érzem magam. Mindig csak panaszkodom magamba, folyamatosan szidok mindent és mindenkit, állandóan haragszom magamra, a külvilág viszont úgy látja hogy csöndes vagyok és visszahúzódó.
Minden napom így telik, éjszakánként nehezen tudok aludni amiért napközben állandóan fáradt és levert vagyok, ezzel viszont a munkámat veszélyeztetem. Viszont lassan már ott tartok hogy az sem érdekel és befejezem ezt az egészet. Se család, se karrier, se jövőkép, se boldog élet, se remények, ráadásul még a „szeretet” fogalmát sem ismerem.
Az a baj hogy én az olyan dolgokban hiszek mint a karma és a túlvilági szenvedés, ami az öngyilkosokra vár. Viszont már ez sem tart vissza igazán. Úgy vagyok vele hogy meg is érdemlem.
Egyébként nekem ez a jövőképem már tinédzser korom óta.
Nem azért írtam ezt le hogy lelki vigaszt találjak, csak úgy voltam vele hogy kiírom magamból, mert úgysincs senki akinek elmondhatnám.
Köszönöm az eddigi biztató szavakat. Kb. fél kezemen meg tudom számolni, hogy fél év alatt hányszor szóltak normális emberi hangon hozzám. Igazság szerint amikor a fenti sorokat írtam, eléggé ki voltam borulva, ráadásul még alkoholos állapotban is voltam sajnos. Ilyenkor hülyébb szoktam lenni az átlag szintemnél és hülyeségeket mondok és csinálok.
Azóta már változott a helyzet valamelyest. Már nem haragszom senki másra, csakis magamra. Most már nem okolok mást azért, ha valami rossz történik velem, csak magamat. És úgy vagyok vele, hogy teljes mértékben meg is érdemlem. Hiszen az egyén sorsáért senki más nem felelős az egyénen kívül. Sajnos én akkor sem tudnám megszeretni magamat, ha ütnének vagy kínoznának, de én ebbe már beletörődtem.
Ja, és nem fogom megölni magamat. Hiszen mit érek el vele, ha mégjobban fogok miatta szenvedni odaát, vagy egy még penetránsabb életet kapok? Én az életet úgy fogom fel, amit le kell tölteni, akár a rabok a büntetésüket a börtönben, megszökni pedig nem lehet mert még rosszabb lesz a büntetés.
Mondtam hogy hiszek a karmában. Azaz azt kapsz, amit adsz. Én hiszem azt, hogy előző életemben nagyon súlyos bűnöket követhettem el, hogy most a következő életemben saját magam legnagyobb ellenségévé váltam. Ezért is élem úgy az életem, hogy rosszat már nem akarok tenni senkinek és sokra tartom az olyan dolgokat, mint a „tisztesség” és a „becsület”. Azokat pedig egyszerűen gyűlölöm, akik a saját önző érdekeiket követve elárulják és kisemmizik a másikat, hogy saját maguk előnyösebb helyzetbe jussanak ezáltal. Elfogadható módon viszonyulok az embertársaimhoz, de ettől függetlenül nem leszek „irgalmas szamaritánus” sem, aki a világ minden problémáján egymaga akar segíteni. Ha nem teszek rosszat, akkor talán a büntetésem sem lesz olyan rossz az újrakezdésnél. (Hülyeség, tudom, de én akkor is ebbe hiszek.)
válasza:Nekem is legalább ilyen volt a gyerekkorom (mármint súlyosság terén) amúgy nyilván máshol kaptam mást. Szerintem te még abban a helyzetben vagy, hogy eldöntheted, hogy sajnálod magad tovább, továbbra is csak siránkozol azon, hogy milyen szörnyű, nehéz és kegyetlen a sorsod, így nem is érdemes élni, vagy legalább álmodozni mersz egy jobb életről. De ha még álmodozni sem mersz, hogy te esetleg mást 'érdemelsz', akkor még majd meglátod, hogy mindig lehet rosszabb. Írták már neked itt fentebb, hogy 'osho Egó könyve'- mert ahol te vagy, és akinek jelenleg érzed magad, az tényleg valami olyasmi, mint amit egónak írnak le az ezósok, azaz hamis énnek. Az egó ugye mindig azonosítja magát hamisan az ember körülményeivel.
Szerintem ahol most te vagy, azt lehet úgy is látni, mint egy lehetőséget (nyilván természetes hogy te nem így látod, nem is kell). De sokan indultak onnan ahol te vagy, és ma már mernek élni.
Mégegyszer mondom, nem okoskodni akarok, csak egyszerűen megéltem szinte pont ugyanezt az érzelmi helyzetet, amiben te most vagy. Még én sem jöttem ki belőle teljesen, ugyanúgy nem merek az emberekhez közeledni, viszont mertem magamba nézni, és ha nem is nagy csodára várva, de kicsit utánamenni a helyzetemnek, motiválódni legalább egy minimálisat, és információkat szerezni a rajtam úgymond 'kívül álló' világról is. Nem kell hinned semmiben és nem kell magadat hasonlítani másokhoz, nincs olyan hogy kell, egyszerűen olyan van, hogy DÖNTHETSZ. (döntHETSZ) Azaz nem kötelező: annak is te vállalod a következményét, ha nem döntesz és továbbra is mindent ugyanúgy csinálsz, ugyanúgy reagálsz, mint ahogyan eddig tettél,reagáltál, vagy DÖNTESZ másképp. Akkor is te fogod learatni amit vetettél (karma) csak majd jobban fog ízleni a gyümölcse. És az öngyilkossági gondolatodra meg annyit, hogy ha te ugye hiszel a túlvilági életben,karmában mint írtad, akkor tudod azt is, hogy végülis nincs menekvés. Még annyit, hogy a szenvedés nem minden, a fájdalom nem minden, plusz ha kellően mélyen vagy, az úristen jöhet neked bármit is mondani, semmit nem fog érni. Onnan csak te tudsz kijönni, ha akarsz. Mert nem kell. Mindenkinek a világon szíve joga.
Ui. Hogy ezt leírtad (itt ezt kérdésben) az szerintem egy félsiker! Ha meg tényleg nincs akinek elmondhatnád, meg amúgy is lelki vigaszt ad, írj magadnak, egy world dokumentumba akár minden nap tolhatod.
Most jobbnak láttam kíméletesnek lenni, nem bántani, bántod te magad.
De még mindig úgy hiszem, hogy a tudatilag ilyen mélyen lévőeket egy kicsit még lejjebb kéne nyomni a szarba, hogy ne csak nyakig legyenek benne, hanem szívják is be az orrukba, akkor majd talán felébrednek. (ezzel magamhoz is szóltam)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!