Bordelineos vagyok és állandóan az öngyilkosság foglalkoztat? Lehet ebből valami?

Nem akarom bemutatni a szindróma tüneteit, inkább csak egy pár szót arról, miért szeretnék annyira meghalni:

Én már annyira átestem a holtponton, hogy már csak egy agytalan zombiként létezek a külvilágban. 25 éves létemre úgy érzem magamat, mint egy vénember. Fásultság, üresség, hangulatingadozások, neurózissal kevert pszichózis, állandó negatív önkép (öngyűlölet), túlköltekezés, szerabúzus, mániás depresszió (hihetetlen gyorsan váltakozó hangulat), folyamatos szorongás, paranoid gondolatok, hatalmas gondok kapcsolatok terén, személyfüggőség, szuicid gondolatok, késztetések, deperszonalizáció, szociopátia, ön károkozás, depencia, skizoid jellemvonások stb.

Tehát a legrosszabb mentális betegségek perverz katyvasza. Ami a csövön kifér.

A mostani életem egy nagy kudarc, és emiatt elsősorban magamat, másodsorban a családomat okolom állandóan. A "szeretet" ismeretlen dolog számomra és a hideg futkos a hátamon, ha meghallom ezt a szót. (Pl. egyik családtagom sem érzékeltette velem soha. Azt se tudom, milyen megölelni valakit.) Hihetetlenül utálom az embereket, de legfőképpen magamat. Az embereket azért, mert aljasok, számítók, gerinctelenek, gátlástalanok (tisztelet a kivételnek, akikhez még soha nem volt szerencsém), a családomat azért, amiért a többi embert is(plusz tőlük meg sem tudok szabadulni), magamat pedig azért, mert 25 éves létemre az életem egy kudarc, nem tudtam egyről a kettőre jutni és még csak saját életet sem tudtam kialakítani magamnak, mert nem fussa az éhbérből saját életre. Ezért pedig napi szinten gyűlölőm magamat.

Mondjuk se családtól, se baráttól, se senki mástól nem kaptam pozitív megerősítést, bíztatást soha az életben. A problémáimmal sem fordulhattam soha senkihez. Már úgy születtem meg, hogy a szüleim külön éltek és állandó volt a vitázás. Én meg hol itt voltam hol ott (apuka, anyuka, nagynéni, nagyszülő, ismerős), nálam ez volt a gyerekkor dióhéjban. 13 éves koromtól pedig apámmal éltem egy putriban, cigánysoron. Anyagilag nem szenvedtem hiányt semmiben mellette, viszont az öreg állandó lelki terrorban tartott, úgy bánt velem mint a szolgájával és folyamatosan a fejemre olvasta, hogy mennyi pénzt költ rám. Munkából hazajövet minden kínját-baját rajtam vezette le, közben mást se hallottam tőle, hogy mennyire sz@r az élet (mert ő el**eszte a sajátját). Emiatt egyre jobban befordultam és barátaim se voltak, életcélom meg végképp nem. Rászoktam az alkoholra és úgy voltam vele, hogy semmi nem érdekel, ha pedig utcára kerülök, akkor már úgy is mindegy lesz. Apám persze ezt nagy ívben le***ta, neki csak az volt a lényeg hogy a suliban jól teljesítsek, mert ha nem, akkor kidob otthonról. Közben állandóan igyekezett az anyagi jólét illúziójával manipulálni. Hogy mennyi mindent megvesz nekem, mennyi mindent megtesz értem, meg van hol laknom. De ő ezt úgy vette, mint egy kötelességet, amit állandóan a fejemre is olvasott. Meghogy én az ő házában élek, nekem ott semmire sincs jogom, csak gányolni utána. Közben a legkisebb vétségéért is kegyetlen le****ást kaptam, ha valamit pedig nem csináltam meg (pl. nem mostam ki a sz**os alsógatyáit) akkor viszont b***ogatást. Nem úgy kezelt engem mint a fiát, hanem mint a szolgálóját. Közben folyamatosan építette lefelé az összes önbizalmam és az önbecsülésemet (hülye vagy, nem értesz semmihez, én a te korodban már így meg úgy, nekem sokkal nagyobb gondjaim vannak, soha nem lesz belőled ember, mit panaszkodsz, mindened megvan stb.)

Ha éppen nem b***ogatott, akkor igyekezett lelkiismeretfurdalást csinálni, hogy mégjobban hibásnak érezzem magam, amiért nem tudtam a kedvére tenni.

Ez így ment 25 éves koromig (mostanáig) amíg rá nem döbbentem, hogy végig a faterom bűvkörében voltam és ő manipulált. Viszont mostanra annyira leépültem, hogy reménytelennek látok mindent. Nálam a sok másik mentális probléma mellett két fő tényező játszik szerepet, az egyik a depedencia, a másik a skizoid zavarok..

Emiatt pedig gyűlölőm magamat amiért hagytam el**eszni az életemet. Ezért minden nap azzal kelek és azzal fekszem, hogy bárcsak föl se ébrednék holnap. Amikor az utcára megyek, akkor azt kívánom hogy üssön el egy autó, csapjon belép egy villám, verjen agyon egy tégla, valaki öljön meg... Közben mindenkire úgy tekintek, hogy a halálos ellenségeim, akik csak ártani akarnak nekem.

Mivel egy lúzernek tekintem magam, aki egyszerűen képtelen egyről a kettőre jutni, ezért az öngyilkosság gondolata is egyre jobban foglalkoztat. Az a baj hogy én hiszek az olyan dolgokban, mint a karma, a túlvilág, és hogy mi vár ott az öngyilkos emberekre. Tehát ha megöli magát az ember, csak a szenvedését gyarapítja. Az az egyetlen motiváló erő, hogy ha kinyírnám magamat, azzal bosszút állhatnék a fateromon is. Ugyanis nem tudná kire ráhagyni a tetves vállalkozását (amibe hülye fejjel én is beszálltam és egy tizedrangú alkalmazottat csinált belőlem, aki mindenért hibás).

Kíváncsiságból, el lehet képzelni hogy valakinél, akinek ilyen tényezők jásztanak szerepet az életben, elszakadjon a cérna és öngyilkosságot kövessen el?