Hogyan lehet megbirkózni azzal, ha valaki 25+ és soha nem volt partnere, még csak nem is csókolózott?

Mikor a dopamin-receptorai, az érzékszervei, a külseje, a korabeli lányok külseje, stb, (lényegében MINDEN) a lehető legjobb volt, akkor nem tudta igazán élvezni az életet.

Ezzel a tudattal kell leélnie az egész életét.

Van egy nagy torta, amiből mindenki lakmározik, és mire ő odaférkőzik, már nem marad semmi, csak néhány morzsa.

És ezzel semmit nem tud kezdeni. Ha később bejön neki az élet, és 40 éves korára jómódú, sikeres ember lesz, az sem segít semmin.

Addigra önmaga árnyéka. Az esze kevésbé fog, ami jól esik, az már kevésbé esik jól (a dopamin receptorok eltompulnak), lényegében egész lénye elhalványul.

Az, hogy a fiának meglehet, ami neki hiányzott (jómódú szülők gyermekei ritkán kerülnek a szociális hierarchia aljára és válnak 20+ éves szüzekké), valamiféle vigaszt nyújthat az ilyen férfinak, de ettől még ott fog tátongani egy lyuk a fiatalkora helyén

, és ez a szerencsésebb lehetőség, mert az esetek többségében az ilyen férfi sorsa később sem fordul jóra. Nem véletlen, hiszen olyan emberekkel kell versenyeznie az élet minden területén (állás/pár), akik sokkal motiváltabbak és energikusabbak (a szexből és a szocializálódásból rengeteg dopamin származik, a motivációért pedig ez a felelős).

Kicsit elkalandoztam, viszont az alapkérdés világos.

Hogy lehet ezt elfogadni?

Én még csak 23 vagyok, de már most néha úgy legszívesebben főbe lőném magam.

Normi tanács "járj el gyúrni", meg bluepilled bull**** "a nők szeretik az idősebb pasikat" (igen, a két évvel idősebbeket), "annyi 30 éves van, aki jól néz ki" (és mindegyikre jut száz, akit bottal nem piszkálna meg egy átlagos fiatal nő) nem kell, köszi!