Van köztetek olyan igazi megkeseredett, önsanyargató ember, aki le***r mindent és szereti, ha káosz van körülötte?

Mert én ilyen vagyok. Utálom magamat fényezni, inkább szeretem pocskondiázni és elmondani mindennek magamat, ezzel önigazolást kapva, hogy nem tehetek semmiről, eleve elrendeltetett a sorsom/lesz ami lesz és ezzel megnyugszom, nem lesz bűntudatom, de legfőképpen el tudom kerülni a stresszt, ami folyamatosan fojtogat, ha már egy kicsi felelősségem is van a vállamon. Utálom a testemet, rossz a közérzetem és legszívesebben örökké aludnék. Nem szeretem ha másnak sikerülnek a dolgai, sőt ellenkezőleg. Kifejezetten jól érzem magamat ha káosz van körülöttem és látom, hogy vannak sorstársaim. Tudom, hogy ez nagyon rossz személyiségre vall és valószínűleg változtatnom kéne magamon, de mégis, hogy lennék képes rá, ha már ilyen mélyre süllyedtem? Pl. most is tanulnom kellene a jövő heti zh-kra, de képtelen vagyok nekilátni és inkább nyugtatom magamat azzal, hogy kitanulok egy szakmát, ha nem sikerül diplomát szereznem és megyek külföldre. Azt mondanom sem kell, hogy nemhogy barátnőm, de még szimpla ismerőseim sincsenek.