Mi a baj velem?

Mindig is különc voltam akaratom ellenére. Alsóban azért nem tudtam beilleszkedni, mert a szüleim nem engedték meg, hogy napközis legyek. A többiek között kialakultak klikkel, én viszont soha nem éreztem magam sehol befogadva, max szünetekben beszélgettem 1-2 "barátommal". Mikor tesin kivitt minket a tanár volt olyan osztálytársam, aki gyakran csúfolt, meg ha oda mentem a többiekhez elküldött, én pedig mivel kicsi voltam és gyenge, félre vonultam az udvar hátsó részébe és énekelgettem meg sírtam, mikor senki se látott. Aztán ötödikes lettem. Itt egy ideig jól megvoltam, találtam imádnivaló barátokat, és hetedikes koromig jól elvoltunk, szerettem iskolába járni. Aztán jött egy új osztálytárs, aki a kezdetektől utált. Először csak csendben, aztán közbe vágott a beszédembe hogy "ki nem sz@rja le" meg ilyenek... A flegmatikus emberek valamiért csípőböl elitélbek, lenéznek és utálnak. Soha nem jöttem velük ki jól. Ez a bizonyos új osztálytárs a telefonomat is ellopta néhány akkori osztálytársam segítségével, aztán megfenyegette őket, hogyha elmondják mit tett megveri őket. A telefonomat meg eladta éa vett belőle drogot. A bátyját is gyakran meglopta, de ez nem ide tartozik, kezdek elkanyarodni a témától. Mindig más érdeklődési köreim voltak, mint a többségnek, mert engem a nem szokványos, extrémebb és uzgalmas dolgok vonzanak, amiktől érzem, hogy élek. Nyolcadikban néhány fiúosztálytársam elkezdett piszkálni, én meg titkolóztam, mert ha megtudták bolna, hogy szeretem pl. az animéket, mindent megtettek volna, hogy ellenem fordítsák és megalázzanak. Itt eldöntöttem, hogy normális leszek, szolíd ruhákat fogok hordani, és mindent megfogok tenni, hogy ne szóljanak be. Az állapotom egyre rosszabb lett, szinte mindig kedvtelen voltam és szomorú. Kilencedikben ismét új osztályközösségbe kerültem. Az elején minden jól ment, ismerkedtünk egymással és felmértük a helyzetet. Ismét volt köztübk egy flegmatikus lány, aki nem is ismert, de gyűlölt engem, és egyszer óra elején fejendobott a vizesflakonjával! A tanárokat persze nem érdekelte. Ez az illető szerencsére hamar ki is szóródott. Tizedikben a fiúk elkezdtek csúfolni, mert felszedtem 3-4 kilót, és olyanokat mondtak, hogy "húzz már innen fasírtsegg" meg "akkora segge van, hogy eltakarja az egész teret" stb. Az előtt láthatatlan voltam, bár eleinte meghívtak közös programokra, aztán kezdtek tőlem eltávolodni az osztálytársaim. Már alapból bajom volt a súlyommal és éppen koplaltam, az ilyen kijelentések hallatára meg majdnem elsírtam magam, miközben majd éhen haltam... Elkezdtem egészségesen étkezni és a szobámban edzeni a testvéreim előtt, pedig gáznak gondoltam, de a cél érdekében mindent. 2 hónap alatt leadtam 10 kilót, bár az utálóim észre se vették, mások viszont gratuláltak, vagy éppen elborzadtak miatta. Mikor megint elkezdtem rendesen enni és nem csak 0 kalóriás vackokat visszajött 2 kiló, és itt romlott el a viszonyom az étellel. 1,5 évig anorexiás voltam, emiatt lett egy halom egészségügyi problémám, én viszont nem mertem enni... Most se jöttem ki belőle teljesen, az életem a kaja körül forog és ha nem ehetek úgy, ahogy terveztem, már dührohamot kapok. Bár most csak súlyt tartok, és beviszek napi 1500 kalóriát, viszont délelőtt jól elvagsok kevesebb kajával is, és ez a mai napig piszkálja az osztálytársaim csőrét, hogy én egészségesen étkezek, és nem tömök a számba 2 pofára kakaóscaigát meg hotdogot. A lélektani személyiségtípusom INFJ/ISFJ, a vérmérsékletem pedig melankólikus, de mindezek ellenére szerintem egy életvidám, szeretettel teli ember vagyok. Nem vagyok rasszista. Szeretem a feketéket, az ázsiaiakat és a fehéreket is, szerintem mindegyik etnikumnak megvan a maga varázsa és bája, és minden ember egy külön személyiség, ezért nem is általánosítok. Az osztályomnak már ez is baj, mert ők megrögzött rasszisták. Amúgy vicces, hogy vannak barátaim, akiket szeretek és mindig számíthatuk rájuk, plusz a családom és a tanáraim is elfogadnak, az osztályom viszont utál és idegenkedik velem. Én próbálkoztam, nem is egyszer... Próbálok pozitívan állni az ottani emberekhez (bár nem mindig) mégis olyanokat kell eltűrnöm nap mint nap, hogyha köszönök nekik nem köszönnek vissza, ha kérdezek valamit nem válaszolnak, ha izomból fejberúgnak focilabdával bocsánatot se kérnek, hanem csak jön a gyerek, és a lábával próbálja kirúgni az ölemből az ottragadt labdát, miközben alig bírom ki, hogy ne sírjam el magam. A lányok ha közeledek sugdolóznak és kinevetnek. Ha megszólalok szintén. Bármit teszek az rossz, és nevetni kell. Csendben utálnak, és azt hiszik, hogy "annyi eszem sincs, mint egy tyúknak" és nevetnek és nevetnek. Ha elmondom mi a bajom, meg hogy ne csesztessenek (szerencsére mostanság így konkrétan nem szoktak) az arcomba nevetnek! A külsőmről annyit, hogy nagyjából megvagyok vele elégedve, teljesen átlagos vagyok, bár többen is mondták már, hogy szerintük nagyon szép vagyok, dehát a szépség relatív. Viszont azért jól esnek a kedves szavaik, elvégre igényes vagyok, és örülök, ha értékelik. A stílusom valahol a fiús lány és a gót vámpírkirálynő között mozog, mikor milyen kedvem van. Így érzem jól magam, a barátaim és szeretteim így szeretnek, meg emiatz be se szólnak, max néha furcsálnak 1-2 kiegészítőt. A kérdésem az, hogy mit rontok el mindig, hogyan kéne ezt lereagálnom? Most 13-es vagyok, az új lány utál és lenéz az első perctől fogva, nincsenek az osztályban barátaim, kinevetnek, ha a közelben vagyok minden titok lesz és suttognak... Miért nem kerülök ki ebből az ördögi körből? Bocsi, hogy hosszú lett, vagy ha elírtam valamit (telóról vagyok), és köszönöm, hogy elolvastad. 18