Nem bírom tovább ezt az életet, hogyan segíthetnék magamon?
Megfogadtam már, hogy soha többet nem írok ki kérdést erre az oldalra, mert állandóan csak a negatív visszajelzést kaptam, vagy olyan sorstársakkal bonyolódtam üzenetváltásba, amik általában 2-3 levél után meg is szűntek. Viszont most kegyetlenül rosszul érzem magam, abszolút senkihez nem tudok fordulni, és több mint valószínű hogy csak ezért is írom ki ezt a kérdést. Azért ez valahogy nagyon elszomorító, már csak belegondolok és elkap a hányinger.
Szóval mi is a problémám? Őrületes magány, céltalanság, depresszió, és valószínű ezek által bizonyos mértékű szociális fóbiát is sikerült élérnem.
Hogyan is kell elképzelni az életem? 27 éves vagyok, és gyakorlatilag az egész 20-as éveim barátok, ismerősök, bulik, bármiféle pozitív dolog nélkül telt el. Soha nem tudtam senkihez sem fordulni, akárhol dolgoztam valamiért nem tudtam kialakítani kapcsolatokat. Mindig csak azt láttam, hogy mások olyan könnyen csapódnak egymáshoz, pár munkanap, és már együtt mentek el kajálni, szórakozni hétvégén. De ezt mindenütt, külföldön, tanfolyamokon, bárhová sodort az élet, mindig is ezt tapasztaltam. Hiába erőszakoltam magamra a sportot, mozit, utazást, soha senkivel nem tudtam kapcsolatot teremteni, egy társaságba bekerülni, vagy barátnőt szerezni. Sok esetben csak céltalanul bolyongtam a városban, vagy az erdőben hátha történik velem valami. Még olyan ingerek sem értek, hogy X ember rólam beszélt volna, hogy mennyire gáz vagy, esetleg helyes, akármilyen negatív, pozitív jelzővel. Mintha halott lennék, és csak itt bolyongok a földön. Külsőre tök átlagosnak nézek ki, semmilyen kirívó dolog nincs bennem, mint bármelyik fiatal, tehát még csak a kinézetemmel se hinném, hogy hatalmas problémák lennének. Kisugárzásommal már valószínű annál inkább. Mostanában már odáig jutott a dolog, hogy nehezemre esik megvenni egy mozijegyet is. Előre elmondom magamban a szöveget, majd mire odaérek, csak zavartan válaszolok, elharapva a mondat végét, mintha nem is az én hangom lenne. Aztán csak azon izgulok, hogy más emberek mit szólnak, én vagyok az egyetlen aki egyedül jött moziba(sokadjára, mint egész életemben). Ha problémát kell megoldani, érvelnem valami mellett, nem megy. Nem jönnek a szavak. Pedig az interneten fórumokba kisregényt tudok írni.
Ami még bánt és nem tudom megszokni (inkább egyre jobban beleőrülni a magányba), hogy soha nem volt senki akit felhívhattam volna munka után, akivel hétvégén összefutottam volna, közös programokat szerveztünk volna. Csak az örökös robotolás, belefásulás a munkába, az életbe, majd haza érve senki nem várt, csak egyedül voltam mindig is a négy fal között. Aztán ha rávettem magam programokra, akkor a végén mindig csak rosszabbul éreztem magam, mert láttam hogy másoknak az, hogy társaságba vannak, hogy barátjaik vannak, hogy párkapcsolatba élnek, az teljesen természetes és megszokott dolog. Mint levegőt venni. Így mindig is csak az volt a konklúzió, hogy semmi értelme eljárnom bárhová is, semmi nem fog történni, minden maradni fog ugyanúgy. Barátnő témára nem is pazarolnám a sorokat. Elképzelhetetlennek találom, hogy ennyi év magány után, bárki is belém szeressen, vagy egyáltalán felfigyeljen rám, pedig ezt mindennél jobban szeretném. Mikor látom hogy kb. az összes régi barátom, osztálytársam, ismerőseim mind párkapcsolatban él, akkor tudatosul bennem, hogy velem marhára komoly gondok vannak.
Persze mindebből jön, vagy igazán csak ez minden bajnak forrása, hogy céltalan az életem. Semmilyen értelmes szakmát nem szereztem, nem beszélek 3-4 nyelven, semmit nem tudok felmutatni. Ha lenne egy barátnőm is, és gyereket terveznénk, nem lenne mire, mert nem értek semmihez, tehát az anyagi dolgokat sem tudnám előteremteni. Még ennyi idősen is azt keresem, hogy mihez is kezdhetnék az életben. Egy örökös álmodozó vagyok, aki állandóan csak olyan dolgokon agyal, ami megvalósíthatatlan, ami lehetetlen. Most is egy új munkahelyen kezdek, egy új szakmában, de teljes reménytelenség, csak a pénz miatt megyek bele, és hogy végre történjen valami, de teljes mértékben egy magányos embernek való munka, ami azzal jár együtt, hogy szinte abszolút nem fogok emberekkel kapcsolatot teremteni. És lehet hogy mindenki ezt érzi az életében, de én folyton már gyerekkorom óta azt gondoltam, hogy én valami nagyra vagyok hivatott, hogy nem olyan életet fogok élni, mint az egyszerű kisember. Ehhez képest, még azt a szintet se ütöm meg. Itt vagyok felnőtt ember és semmihez sem értek. Bő 7 éven keresztül full magányban, depresszióban, és egyáltalán nem találom a kiutat. Legalább egy olyan emberrel összehozna a sors, aki megmutatná a helyes irányt, vagy valami drasztikusan változna az életemben.
Na ez egy jó hosszú, nyögvenyelős, csapongós picsogás a zagyvaságaimról. Őszinte elismerésem aki ezt végig bírtam olvasni. Tulajdonképpen azt amit most érzek az leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Mintha bezártak volna egy sötét cellába, életfogytig, és tudom hogy semmi nem fog történni velem, de azért minden egyes nap még kapálódzok egy kicsit. Teljesen abszurdnak érzem azt, hogy valaha is jóvá fog fordulni az életem. Viszont így már a 30 éves kort nem szeretném megvárni, az egyszer biztos
Fúú, a mozijegy vevős dolog olyan, mintha rólam írtad volna... Elcsukló hang, előre kitalált szöveg, ez teljesen én vagyok. Vagyis talán csak voltam. 21 éves lány vagyok, és nem vagyok olyan átlagos mint te, sajnos vannak dolgok amik miatt gyerekkorom óta kívülállónak érzem magam mindenhol. Viszont volt pár bátor lépésem az életemben, és ezek javítottak a helyzetemen, és ma már nagyobb terveim is vannak a jövőt illetően. A szociális fóbiámra pedig szinte már nem is gondolok.
Nem mondom, hogy az én életem teljesen megjavult, de egy tipp ami nekem bevált: ne gondold azt, hogy valami hatalmas dologra vagy hivatott, ne legyenek túlságosan nagy álmaid. Sokkal rosszabbul fog esni, ha hatalmas dolgokra vágysz, és aztán "csak" a hétköznapi dolgokat éred el. Tanulj meg a mában élni, élvezni a kis dolgokat, hogy süt a nap vagy esik a hó, tűzz ki kis célokat magad elé és örülj, ha teljesítetted őket. Persze lehet álmodozni, de próbálj reális maradni, és megbecsülni az apróságokat is.
Kedves Kérdező!
Ön felismerte a problémát és épp itt az ideje annak, hogy megtalálja a boldogságot!
Kérem keressen fel egy pszichológust aki segíthet önnek a problémák megoldásában! Egyedül nem fog sajnos menni, csak kis segítséggel! És nem, nem az a megoldás hogy feladja az életét. Az élet tele van örömmel, boldogsággal, és ön is megfogja tapasztalni! Önnek is jár a jó, ne feledje hogy ön is szerezhet barátokat, és nem kell egyedül lennie! Hihetetlennek hangzik, de ha pozitívan áll hozzá, és szakemberhez fordul, problémái eltűnnek!
Üdvözlettel,
A. Pszichológus
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!