Nem bírom tovább ezt az életet, hogyan segíthetnék magamon?
Megfogadtam már, hogy soha többet nem írok ki kérdést erre az oldalra, mert állandóan csak a negatív visszajelzést kaptam, vagy olyan sorstársakkal bonyolódtam üzenetváltásba, amik általában 2-3 levél után meg is szűntek. Viszont most kegyetlenül rosszul érzem magam, abszolút senkihez nem tudok fordulni, és több mint valószínű hogy csak ezért is írom ki ezt a kérdést. Azért ez valahogy nagyon elszomorító, már csak belegondolok és elkap a hányinger.
Szóval mi is a problémám? Őrületes magány, céltalanság, depresszió, és valószínű ezek által bizonyos mértékű szociális fóbiát is sikerült élérnem.
Hogyan is kell elképzelni az életem? 27 éves vagyok, és gyakorlatilag az egész 20-as éveim barátok, ismerősök, bulik, bármiféle pozitív dolog nélkül telt el. Soha nem tudtam senkihez sem fordulni, akárhol dolgoztam valamiért nem tudtam kialakítani kapcsolatokat. Mindig csak azt láttam, hogy mások olyan könnyen csapódnak egymáshoz, pár munkanap, és már együtt mentek el kajálni, szórakozni hétvégén. De ezt mindenütt, külföldön, tanfolyamokon, bárhová sodort az élet, mindig is ezt tapasztaltam. Hiába erőszakoltam magamra a sportot, mozit, utazást, soha senkivel nem tudtam kapcsolatot teremteni, egy társaságba bekerülni, vagy barátnőt szerezni. Sok esetben csak céltalanul bolyongtam a városban, vagy az erdőben hátha történik velem valami. Még olyan ingerek sem értek, hogy X ember rólam beszélt volna, hogy mennyire gáz vagy, esetleg helyes, akármilyen negatív, pozitív jelzővel. Mintha halott lennék, és csak itt bolyongok a földön. Külsőre tök átlagosnak nézek ki, semmilyen kirívó dolog nincs bennem, mint bármelyik fiatal, tehát még csak a kinézetemmel se hinném, hogy hatalmas problémák lennének. Kisugárzásommal már valószínű annál inkább. Mostanában már odáig jutott a dolog, hogy nehezemre esik megvenni egy mozijegyet is. Előre elmondom magamban a szöveget, majd mire odaérek, csak zavartan válaszolok, elharapva a mondat végét, mintha nem is az én hangom lenne. Aztán csak azon izgulok, hogy más emberek mit szólnak, én vagyok az egyetlen aki egyedül jött moziba(sokadjára, mint egész életemben). Ha problémát kell megoldani, érvelnem valami mellett, nem megy. Nem jönnek a szavak. Pedig az interneten fórumokba kisregényt tudok írni.
Ami még bánt és nem tudom megszokni (inkább egyre jobban beleőrülni a magányba), hogy soha nem volt senki akit felhívhattam volna munka után, akivel hétvégén összefutottam volna, közös programokat szerveztünk volna. Csak az örökös robotolás, belefásulás a munkába, az életbe, majd haza érve senki nem várt, csak egyedül voltam mindig is a négy fal között. Aztán ha rávettem magam programokra, akkor a végén mindig csak rosszabbul éreztem magam, mert láttam hogy másoknak az, hogy társaságba vannak, hogy barátjaik vannak, hogy párkapcsolatba élnek, az teljesen természetes és megszokott dolog. Mint levegőt venni. Így mindig is csak az volt a konklúzió, hogy semmi értelme eljárnom bárhová is, semmi nem fog történni, minden maradni fog ugyanúgy. Barátnő témára nem is pazarolnám a sorokat. Elképzelhetetlennek találom, hogy ennyi év magány után, bárki is belém szeressen, vagy egyáltalán felfigyeljen rám, pedig ezt mindennél jobban szeretném. Mikor látom hogy kb. az összes régi barátom, osztálytársam, ismerőseim mind párkapcsolatban él, akkor tudatosul bennem, hogy velem marhára komoly gondok vannak.
Persze mindebből jön, vagy igazán csak ez minden bajnak forrása, hogy céltalan az életem. Semmilyen értelmes szakmát nem szereztem, nem beszélek 3-4 nyelven, semmit nem tudok felmutatni. Ha lenne egy barátnőm is, és gyereket terveznénk, nem lenne mire, mert nem értek semmihez, tehát az anyagi dolgokat sem tudnám előteremteni. Még ennyi idősen is azt keresem, hogy mihez is kezdhetnék az életben. Egy örökös álmodozó vagyok, aki állandóan csak olyan dolgokon agyal, ami megvalósíthatatlan, ami lehetetlen. Most is egy új munkahelyen kezdek, egy új szakmában, de teljes reménytelenség, csak a pénz miatt megyek bele, és hogy végre történjen valami, de teljes mértékben egy magányos embernek való munka, ami azzal jár együtt, hogy szinte abszolút nem fogok emberekkel kapcsolatot teremteni. És lehet hogy mindenki ezt érzi az életében, de én folyton már gyerekkorom óta azt gondoltam, hogy én valami nagyra vagyok hivatott, hogy nem olyan életet fogok élni, mint az egyszerű kisember. Ehhez képest, még azt a szintet se ütöm meg. Itt vagyok felnőtt ember és semmihez sem értek. Bő 7 éven keresztül full magányban, depresszióban, és egyáltalán nem találom a kiutat. Legalább egy olyan emberrel összehozna a sors, aki megmutatná a helyes irányt, vagy valami drasztikusan változna az életemben.
Na ez egy jó hosszú, nyögvenyelős, csapongós picsogás a zagyvaságaimról. Őszinte elismerésem aki ezt végig bírtam olvasni. Tulajdonképpen azt amit most érzek az leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Mintha bezártak volna egy sötét cellába, életfogytig, és tudom hogy semmi nem fog történni velem, de azért minden egyes nap még kapálódzok egy kicsit. Teljesen abszurdnak érzem azt, hogy valaha is jóvá fog fordulni az életem. Viszont így már a 30 éves kort nem szeretném megvárni, az egyszer biztos
Pár ember hülyeséget is írt...
27évesen? Hogyan voltak haverjaid anno, most meg semmi? Valami drasztikus változás lehetett az életedbe.
Az is más kérdés, hogy ki hogyan tud viszonyulni/társalgást kialakítani.
Csak azt nem értem, ha beleroskadsz a "magányba" és állítólag próbálkozol, akkor nem eléggé vagy olyan negatív lettél hogy érzezhető rajtad s elijeszted az embert.
De az is opció: Mivel "semmilyen vagy" nincsenek témáid/érdeklődési köreid amivel meg lehet olykor fogni az embereket.
Magadon kell, a kisugárzásodon változtatni. Több hobbit ki-ki próbálni s ami megfog abba kicsit elmélyülni. A hobbik kikapcsolnak és mivel élvezetből csinálja az ember jobban érzi magát.
Pl én B&S (mmorpg) játszok, rajzolok, ha meg olyanom van bele bele vágok valami újabb alkotásba és jó látni a végeredményt, aminek örülök.
Esetleg egy kis testmozgás: bicikli, kocogás stb is felpezsdíti az embert, jobb közérzetet ad.
Pl biciklizés alatt körbenézni a környéken, ötletet keresni hobbira vagy csak simán filózni egyett.
"nincs életcélom" háát tudod mi a poén sok embernek csak túlzottan nagy álmai vannak vagy ha azse akkor csak simán az élni-lakni akarás...
Kevés az olyan ember, akinek nagyobb és elérhető céljai vannak és Tesz is érte, hogy megvalósuljon.
A sikert látja a legtöbb ember az ilyen "feltörő" személyeken, de igenis sokat szenvedtek az olyanok s küzdöttek.
Ha pofára estek, felkeltek s haladtak tovább.
Figyu itt és a többi szöveged alatt akárki akár jót vagy rosszat is ír azok erőfeszítései nem visznek téged se előre se hátra! Ezt neked kell lerendezni magadban és neked kell javítani/változtatni!
Ne várd el, hogy "mi" célt, életet, pozitív kisugárzást adunk neked pár mondatban. Mert még mindig rajtad áll!
Nem erőltetheti rás ssenki se pl "most ez meg ez lesz a célod" a-a Neked kell keresni felkutatni és elhatározni!
Mondhat az ember tippet mint pl hobbik, de nem tudjuk mi is az ami megfog. Mi is az amiben ügyesebb lehetsz stb.
Ha nem szeretnéd a 30éves kort így kivárni, akkor neked kell cselekedni!
Én személy szerinti elképzelésem 30-35fele egy kis vállalkozás (modern ajándékbolt)
Sose lehet megfelelni mindenkinek! De magadnak igen, csak lépni kell.
Én is buzdítom magamat felfele a cél lépcsőfokain.
Ha csak a kisugárzásod jó irányba fejlődik már jó pont, de előtte lelkileg kell feltuningolni magadat.
S keresni/találni egy barátnőt, aki lehet motiválni fog a nagyobb célokra, de ha nem akkor meg javítani magadon és úgyis összejönnek a dolgok, de csak akkor HA TESZEL ÉRTE.
23-N
Ui írhatsz privibe ha olyanod van. Megkímélve magadat az újabb kérdés feltételektől.
Red Vixen
Kérlek tanítsd minket is :D Vagy legalábbis engem. Mester, én is boldog akarok lenni, és hiszem, hogy TE vagy az aki ezt elhozza. Te vagy a kulcs. Igaz még értelmes hozzászólást nem láttam tőled, pedig rohadt régóta látom a nevedet, talán már évek óta, de mindegy :)
#1 Hobbim az javarészt a filmek. Mindig is, gyerek korom óta nagy film rajongó vagyok. Ezen kívül ugyancsak valamiért gyerekkorom óta a ázsiai kultúra vonz, de sajnos még soha nem jártam arra. Aminek sohasem pénz kérdése volt, sokkal inkább hogy egyedül nem szerettem volna elmenni. Sok mindent kipróbáltam már, spiritualizmus, futás, konditerem, jóga, nyelvtanulás, de nem volt elég kitartásom őket csinálni. Jelenleg úgy érzem magam, hogy a holt térben mozgok, amikor is már ledobtam magamról a káros tulajdonságaimat, viszont új pozitív/más dolgokba még nem kezdtem bele.
#2 #3 Semmiképpen sem akarok a kockulás, videojátékokba kapaszkodni. Játszottam videojátékokkal régebben, de már közel sem érdekelnek olyannyira. Pontosan azért, mert beleuntam az itthon ülésbe. Jelenleg egy jó, tartalmas beszélgetést, túrázást, utazást kismilliószor többre tartok.
#4 Értem amit írsz, nekem a gimis éveim voltak olyanok, hogy csajok, barátok körbe vettek, de ugyanakkor ahogy teltek az évek egyre üresebbnek éreztem magam. Ami ahhoz vezetett, hogy elkoptak a kapcsolataim. Sajnos nekem ilyen sexpartnerek soha nem voltak, ehhez mindig is szégyellős voltam, ha felkínálta volna magát egy nő, lehet bele sem mentem volna. Jelenleg majd 1 éve vagyok munkanélküli(úgy engedhetem meg magamnak, hogy elég sok pénzt összegyűjtöttem évek alatt) és ezt egyfajta továbbképzésre, én önmagam keresésére szerettem volna hasznosítani. Problémáim adottak, szembesültem velük 100%-ig, viszont a megoldásra, még nem jöttem rá. Most lesz egy hosszabb külföldi munkám, talán majd ott rájövök, hogyan is tovább.
#10 Igen, engem is csak ez tart vissza, mi van ha 1 év múlva úgy fogok élni, mint ahogy mindig is képzeltem?
#11 Orvosokban nem bízok, gyógyszert sem szedek, alapvetően egészséges életmódot élek(testileg, lelkileg egyáltalán nem).
#12 Azon kívül, hogy felnőttem, semmilyen más drasztikus változás nem ért. Haverok elkoptak, újakat nem tudtam szerezni, újabb társaságokba nem tudtam beilleszkedni.
Kimondottan nem vagyok egy művészi beállítottságú, vagyis nem értek semmi ilyesmihez. Nem tudok rajzolni, zenélni, énekelni, írni, szép érzékem se igen van. Sportolni még ha nagyobb kihagyásokkal is, de eljártam. Nyáron pl. futni. A problémám ezzel az életcél, hivatás megtalálásával, hogy míg mások 20-22 évesen elkezdtek dolgozni a szakmájukba vagy akárhol, nekik az megfelelt, mert tudtak előrelépni, eltartani magukat, mellette meg élni, és űzni a hobbijukat. Én 7 éve dolgozom, ezalatt vagy 10 munkahelyet megjártam, mindenhonnan önszántamból jöttem el, mert úgy éreztem hogy én itt megőrülök. Mellette meg soha nem tudtam semmit se nyugodtan csinálni. Se moziba eljárni, anélkül, hogy ne a másnapi munkanap, vagy az járt volna a fejemben, hogy meddig fogok én még itt rohadni, mikor fogok már lelépni. Nyugodt napjaim nem nagyon voltak.
#13 #14 Egyetértek :)
jaj hagyjuk már a kockulást... Egy ilyen embernek aki szinte beleőrül a magányba annak csak olaj a tűzre a kockulás. Ideig-óráig jó, mint egy sorozatnézés, de túlságosan belefüggni hatalmas hiba.
Főleg 27 évesen... Én már 20 évesen hasonlóan szar helyzetben kicsit öregnek érzem magam a kockuláshoz, meg kicsit szánalmasnak is gondolom, hogy itt játsszak nagyba, míg más bulizik, családjával van stb... Noha tudom, hogy vannak nagyszerű játékok stb...
18:48, ez baromság. Nekem már 15 éve remekül működik, és egyetlen rossz szavam se lehet. Ráadásul jóval olcsóbb is, mint egy barátnő. Ja, és 31 vagyok, mielőtt azthinnéd, hogy egy tizenéves CoD-os vérpistikével beszélsz.
Mellesleg, ha esély nincs rá, hogy barátnőt talál, akkor a kockulás még mindig jobb, mint keserű szájízzel "bulizni", vagy vágyakozva nézni a boldog párokat. Persze ha megnéz ugyanannyi rossz házast, akkor kicsit helyrebillenhet az a mérleg.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!