Miért kelek azzal az érzéssel minden nap, hogy "a qrvaélet is már csak púp a hátamra"?

ezt csak te tudhatod.

Azért mert nem azt csinálod amit szeretnél... gondolom. Nem csak a sablon élet létezik, lehet úgy is élni hogy élvezed amit csinálsz, próbáld ki.

Az az igazság az ilyen érzéssel kapcsolatban, hogy az sem zökkenti ki ezt a gondolkodást, ha az ember azt csinálja, amit szeret. Végeztem olyan munkát, amely a saját szakmám és szinte élmény volt bejárni dolgozni, meg olyat is, amit embernek nem kívánnék. Alapvetően ha az ember mély lehangoltságban van, akkor nem azon van a hangsúly, hogy mit csinál és hogyan. Ez egy olyan érzés, mint amikor elfogynak a lehetőségek, ami pedig adódhat, azt egyszerűen lehetetlen észrevenni. Nekem is volt egy ilyen érzelmi mélyrepüléses időszakom, minden nap amikor csörgött az óra, egyszerűen nem bírtam se felkelni, se az ágyból kimászni. Olyan ez, mintha a belső hajtóerőből volna valami rettentő kevés, egyszerűen akármerre nézek, akármerre járok, olyan, mintha minden hiábavaló lenne. És nincs az a szer, amely javítana az állapotomon. Nem tud élénkebbé tenni se a kávé, se az energiaital, ha buliba megyek a haverokkal, az alkohol se tesz boldogabbá, csak egyenesebben ki tudom mondani a belső lehangoltságomat. Nem tud motiválni se érzelmileg, se ösztönszinten semmi. Hiába érti a józan eszem, hogy ez nem jó állapot, de valamiért szó szerint a kisujjamat sem bírom megmozdítani. Olyan is volt már velem, sőt alkalomadtán mind a mai napig előfordul, hogy ha felkelek, csak az ágy szélén ülök, órákig, fél napig, majd azon kapom magam, hogy így telik el egy egész hétvége, hogy semmit nem csináltam, csak gubbasztok a félhomályban vagy a sötétben. Hiába tudom, hogy el kellene mosogatni, mert odarohad és büdös lesz, egyszerűen félredobom a józan eszem,begubódzok a takaróval a fejemen, összehúzódok és egyszerűen a gondolkodásom is le tud állni olyan szinten, hogy nem tudok törődni semmivel és senkivel. Néha azt kívánom, bárcsak ne léteznék, ilyenkor már annak a gondolata is teher, hogy élek. Nem kívánok semmit ilyenkor. Azt is nehézségként élem meg, hogy ennem kell, hugyozni kell menni, szarni kell menni, inni kell. Ilyenkor mielőtt elindulok elvégezni ezeket a dolgokat azok a gondolatok futnak át az agyamon, hogy "a f'szomba, már megint kell, mikor szabadulok már ezektől a terhektől?!!!". Ez az állapot egy teljes motiválatlanság. Érzelmi nullázódás. Olyan, mintha már nem akarnék többet kérni az életből. Ilyenkor a pulzusom is 40 körüli. Minden porcikám azt mondja, hogy nem kíván tovább működni. Csak heverek és fekszek némán, nem iszok, nem is eszek én már. A létezés minden fájdalma realizálódik elmémben, noha ez nem feltétlen mind fizikai fájdalom. Szóval ez is egy szörnyű lét.