Hogyan vészeltétek át életetek egy-egy nehéz időszakát?

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal. Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól! Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizofrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát, többek között életem legnagyobb ajándékának, drága férjemnek két héttel ezelőtti halálát. Rákos volt. De nagy tisztességnek érzem, hogy éppen én ápolhattam őt, kísérhettem el végső földi útján.

Ezek mind a Kegyelem mozdulásai voltak – csak most értettem meg túl a hatvanon. Mert fájdalom nélkül csak torzó maradsz.

Pia, sport, töménytelen kockulás, könyvek falása.

(Amúgy tök fura volt, hogy hetekig azt csináltam, hogy megjöttem a munkából, elmentem futni kb 1 órát, utána meg estig bedobtam 1,5-2 üveg bort... olyan, mintha egyik percben még megsimogattam volna az egészségem "buksiját", utána meg adtam volna neki egy hatalmas pofont.)