A magány egyenlő a rossz élettel?

19 éves vagyok. Kb. 2 éve nem találkoztam egy ismerősömmel sem. Egy évet az iskola elhagyása után itthin töltöttem, eljárni csak boltba, vagy hivatalos ügyeket intézni jártam el. Rá következő egy éve pesig dolgozom, de az egy év alatt itt sem alakítottam ki baráti kört magamnak. Régebben, mindig úgy volt, hogy reggel suli, suli után meg egyböl haza, még pénteken, vagy szünet előtti utolsó nap sem mentem iskola után sehova. Szünetekben meg mégúgy sem. Soha nem jártam koncerten, buliba, szórakozóhelyeken és ez nem is vonz, lehet, hogy egy részt a tömegiszonyom miatt. Mikor még voltak, haverokkal se jártam el soha sehova, se bandázgatni, se lógni se semmi. Lánnyal a boltosokon, hivatalos személyeken kívűl csak úgy személyesen kb. 5 éve beszéltem utoljára, de neten is kb másfél éve. Még soha nem volt barátnőm, nem szexeltem, még csókot se kaptam soha, de még csak egy ölelést sem.

Nem mintha ez engem annyira zavarna, csak mindenhonnan azt kapom, hogy ha egyedül élek, akkor nem lesz jó életem. Ez igaz? Mert ha olyan barátokkal veszem körbe magam, akik lehet nekem jópofiznak, de a hátam mögött lenéznek akkor azzal mit értem el? Mert ne mondja nekem senki, hogy nincs olyan ember, aki ne csinálna ilyet.

Én lényegében teljesen egyedül tervezem az életem. Kamionsoför akarok lenni, szeretnék egy házat, egy erdős hegyes vidéken, távol a mai világ mocskaitól. De félek, hogy ez az emberi ösztön tönkre fogja ezt tenni. Ki tudnám irtani valahogy ezt, hogy ne vágyjak társaság után?