Miért nem szeret engem senki? Én miért nem tudok olyan normális lenni mint mások? Én miért vagyok ilyen? 13L

Úgy érzem senki, de senki nem szeret. Persze vannak barátaim, de valahogy ők nem olyan igazi barátok... Lehet, hogy nekem van üldözési mániám, de mindig látom a szemükön, hogy engem mennyire nem szeretnek. Ma is, ahogy összenéztek, azzal a fintorral és lenézéssel a tekintetükben. Pedig nekem nem rémlik, hogy bármi rosszat is tettem volna, de ha mégis, akkor meg nem akartam, és biztos, hogy véletlen volt. :( De olyan rossz érzés. Sokszor van, hogy az emberek furán néznek rám. És ezt sem értem miért. Akik a elvileg a barátaim állandóan kerülnek, legalábbis én így érzem. És már semmiről sem tudunk beszélni... Vagy ha mégis, akkor az is olyan mű, mintha csak azért mondanánk egymásnak bármit is, hogy mondjuk valamit. És ha meg előhozok egy olyan témát ami nem érdekli őket, vagy nem is tudom, úgy tesz mindenki mintha nem hallana. Ez is nagyon rossz... Mindenki hülyének néz, tudom. Vannak persze akik kimondják, és vannak akik meg helyette azt hazudják, hogy nem is és higgyek magamban, de annyira látszik, hogy ezt belül egyáltalán nem így gondolják. Mondjuk az igaz, hogy hülye vagyok... Én nem tudom. Nem tudok normális lenni, olyan mint mások. Soha nem ment, pedig megpróbáltam. Én rengeteg mindent nem tartok cikinek amit mások igen (pl.: felvenni valakinek a papírját amit leejtett. nem is értem mi ebben a gáz, de mások meg furán néznek rám, meg hogy én miért nem érzem át a helyzetüket, amikor épp azt mesélik, hogy mennyire gáz volt ez meg az. És én igyekszem őszinte lenni, és elmondom, hogy szerintem ebben semmi gáz nincsen, erre meg arrébb mennek.)

Azt is észrevettem, hogy az emberek minél jobban megismernek engem, annál inkább kerülnek. És ez nagyon fáj. Soha senki nem bírt megmaradni mellettem évekig. Fél éve ismer egy ember és már ha közeledek felé, fut is a másik irányba. De nem értem miért. Ilyen rossz lennék? Persze, elismerem, hogy lusta vagyok és nem is tartozom az okos emberek közé, és olykor olykor idegesítő is tudok lenni, és nincs jó humorom, de attól még engem is lehet szeretni... Vagy nem? Tegnap elmondtam a barátaimnak, hogy mi szeretnék lenni ha nagy leszek, és erre azt mondta az egyik, hogy ő is az akar lenni. És azóta állandóan azt mondja, hogy mennyire jó lenne ebben a szakmában, és hogy nekem esélyem sincs, mert én buta vagyok. (persze ezt burkoltan)

Félek kimutatni az érzéseim, és néha túl sokat beszélek magamról. Tulajdonképpen rengeteget. De nem tudom. Észre sem veszem. Mintha egy teljesen más ember lennék legbelül. És az is rossz, hogy én mindig olyan szerencsétlen vagyok. Elesem, megbotlok, ledöntöm, leszidnak, bűnösnek hisznek stb. És ezért sokszor kinevetnek. Persze, nem mindig rossz szándékból, és engem igazából nem is bánt annyira, ha kinevetnek, de az igen, hogy mindig pont én. Másokkal nem történnek mindig ilyenek és olyan jó nekik. Nem tudom. Szeretnék megváltozni, normális lenni, de nekem egyszer azt mondták, hogy belőlem soha nem lesz ember. És azt hiszem ezt elhittem, és még mindig el is hiszem.

Pedig én nem tartom magamat olyan rossznak. Szoktam menhelyen kutyát sétáltatni, mindig átadom a helyem az idősebbeknek, néha adok egy kis aprót az utcán koldulóknak, de mégis... Mondjuk tudom, hogy ezektől nem leszek még jó ember, de azért olyan rossz sem.

Igazából én nem értek semmit, és nem is tudok semmit. Elég zavaros mindaz ami itt a fejemben van. Szerintetek mit tegyek? Nagyon fáj.. Úgy istenigazából minden.