Fájó vágyakkal teli nyughatatlan lélek, tervek között tévelyeg a céltalan végtelenbe?

Kitudja miért,tán a sors bánt el velem vagy oly gonosz volt előző életem..hogy most e nyomorúság lett a méltó érdemem.

Jobbá tenném ha tudnám,de akadály akadályt követ..átugrok egyet,s már ott a következő,sehol sincs megálló vagy pihenő.Szívem mint vízimalom kereke szüntelenül forgatja a túlcsorduló vágyaim.Mennék messzire,távol a hegyekbe,hallgatnám a fák panaszait,a szabadságtól örvendező madarak dalát..Együtt sírnék a felhőkkel,versenyre kelnék a széllel és nevetve terülnék el a fűben,boldogságtól megrészegülten néznék fel az égre. De hogy ki lenne társam? Ó..hát a jó öreg magány! Ki más,ki oly hűséges és önzetlen?!

Kipróbálnék mindent mit lehet,nem ám a tudatmósító szereket és a hangos zenét...mert azoktól kíváncsi lelkem elretten.Annál inkább vonz az örömteli éj,ahol szavak helyett csak két forró test beszél...akkor aztán odaadhatnám mi bensőmben lakik,szeretetem lángja világítaná be a szobát...ami ne hidd hogy állandó viszonzást vár..csak csöppnyi törődést..Azt sem bánnám ha többet utána nem látnám a kalandort,ki aznap este még nekem kalapolt.Hisz én is mennék tovább,vár rám az ismeretlen..de oly gyáva vagyok,az Istenemre!

15 évet töltök már a földön..mégis úgyérzem életem maga a börtön...cellatársam bár kellemes társaság,de lehet nem jutok ki innen soha már..Túl sok a kötelesség,a szerepjáték..hogy gyűlölt személy szemébe nézzek..inkább világgá mennék,egyedül...a végtelenbe.

Mondjátok mit tehetnék hogy gyávaságom mint nyúl elszaladjon,hogy merjem tenni mire vágyok,hogy úgy éljek ahogy nekem tetszik?