Más is ennyire szereti a magányt?

Sosem vonzottak az emberi kapcsolatok,a barátságok,a társaság,a szórakozás. Kiskoromban is egyedül játszottam,és amint járni tudtam kimentem az erdőbe és estig kint voltam,fára másztam,figyeltem az állatokat,a bogarakat,órákig hallgattam a szél zúgását és egyszer se hiányzott,hogy legyen valaki,aki játszana velem.Ahogy nagyobb lettem és bekerültem az általános iskolába,csak csendbe figyeltem az embereket,de nem szóltam senkihez. Attól voltam boldog,hogy azt nézem,ahogy kialakulnak az emberi kapcsolatok,láttam a hazugságot,a zsarnokságot,sosem értettem az embereket. Csoportosítottam őket,minden csoportba más-más gondolkodású emberek kerültek és tanulmányoztam őket.Meg szerettem volna érteni,hogy mit miért csinálnak. Ahogy bekerültem a középiskolába a helyzet nem változott semmit,ugyanúgy a megfigyelő szerepben maradtam és még mindig akkor vagyok boldog,ha kint lehetek a természetben,mindentől és mindenkitől távol. Többször is megpróbáltam barátkozni,mindig sikerült is bekerülnöm egy-egy társaságba,de túl jól ismertem addigra már az embereket a sok megfigyelés miatt és láttam,hogy mennyire önzőek,kétszínűek,ezért folyton kiléptem minden baráti társaságból. Igaz barátom csak egyszer volt,vele tényleg megértettük egymást,de sajnos tavaly elhunyt...Jelenleg egyetlen egy barátom sincs és mégis jól érzem magam,rengeteget járok túrázni,festek,írok,elmélkedek és minden így tökéletes. Nem találkoztam még ennyire magánykedvelő,kívülálló emberrel,mint én és azt sem tudom,hogy miért vagyok ilyen. Köztetek van,aki hasonlóan éli meg a mindennapjait?