Milyen szituációk vannak, ahol két ismeretlen ember természetes módon szóba elegyedhet?

Ne sarkítsd ki ennyire, nem is közvetlenül utána érdemes nekiindulni, meg a kaja elveri, olcsó duma van a tarsolyban bőven mindenféle bekínálós születésnaposról, bármiről, és ne felejtsük el, élenjáró fogyasztók vagyunk összességében, tehát ha kirívó is, legfeljebb a kis mennyiség lehet fura, főleg ha már az este is kezd beköszönteni.

Nyilván ugyanannyi minden segítség nélkül is megcsinálni, csak ezt benned valami most még nem látja be. Ne érts félre, te belátod, csak van az az akadály belül, ami a füleit paskolva pappappappol, ha szóba kerül, hogy odaállok, elengedem magam, csacsogunk és cimbik leszünk.

Jó, legyen két feles, de tényleg nem kell semmi hozzá, igazából tényleg belül van egy örvény, ahol beakad a szándék, és nagyon jó a hasonlatod. Sajnos dohányoztam egy jó évtizedet én is, le is raktam hol két évre, hol pár hónapra, aztán a tényleges legutolsó szál előtt sikerült MEGÉRTENEM MAGAM. Szerettem csinálni, jól nézett ki, a tartozékom lett, és hiába tudtam elméletben, hogy csak a saját, mesterséges hiányát múlasztja el rövid időre, jól esett az a megkönnyebbülés naponta jó húsz alkalommal. Szerettem. Ez volt a dolog rendbetételének kezdete.

Aztán csak nem elégedtem meg ennyivel, meg lépcsőn köhögéskor és egyéb, napi sportmegmozdulásokkor (pápá busz!) nem kellett az a köhögés, és az a gyengeség. Mivel korábban raktam már le két évre, pontosan tudtam, hogy egyetlen év után el se hiszed olyan erős és kitartó vagy fizikailag. És a figyelemkalandozás is nagyon alábbhagy nem csak naponta kb. hússzor néhány percre. Kezdtem elhelyezni a dohányzást a világban, meg az én dohányzásomat az én világomban, kicsi életemben, és végre rájöttem, hogy nem születik senki dohányzónak, én se csinálnám, meg senki más se, ha a többi nem mutatná meg. Ha lett volna valaki, aki elmagyarázza, hogy messze nem ér annyit az a sárkányosan füstölgő száj, amennyit elvesz az erődből, a figyelmedből (gyakorlatilag a figyelmed vagy te magad, amire nem terjed ki, arról hézagos emlékek maradnak, vagy semmilyen, hiába volt, nem élted át, vagy nem élted meg "rendesen")... Ha apám-anyám nem füstölt volna állandóan... Ha bárki mindentől függetlenül elmondta volna, hogy kár volt kitalálni, kár hozzáérni, kár létezőnek tekinteni, csak elvesz nagyon sokat, és nem ad semmit... Talán akkor közel jól helyeztem volna el a világban, és a saját világomban: ez egy nemlétező, mesterséges kreálmány, amiről emberek hisznek dolgokat, és akaratlanul is eszerint kezelik.

Kezdtem nem hinni, hogy olyan kibírhatatlan lerakni, mint amilyennek maguk a dohányosok mondják (hiszik). Szem előtt tudtam tartani, hogy bárhol bárki fel tud nőni nélküle, sőt. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha sose találkoznánk vele... Annyira már nem is szerettem, kevésbé érzékeny búcsút vettem tőle. És másnap reggeltől semmi akadálya nem volt, hogy akármeddig tart az a kellemetlen kis izé érzés, visszatérek valódi önmagamhoz inkább.

Miért térek ki erre ilyen kiterjedten? Van egy kis párhuzam, ahogy rávilágítottál... Azt hiszem mindig ugyanígy szívjuk meg a hiányos önismeretünkkel és a félelmeinkkel üzemeltetett, szükségtelen önkorlátozó mechanizmusainkkal. Ez egyszemélyes harc, ennyit tudtam segíteni. Talán még megemlítem, hogy teljesen értelmetlen elképzelés az, hogy "nekem ez nem fog menni". Sokkal nehezebb volt ennyire becsapnod magad (ne vedd sértésnek, ugyanitt tartok én is, újra és újra), mint amennyire nehéz lehet szembenézni az igazsággal. A téves infók közt csak bolyong az ember, a tények meg unalmasan egyszerűek. Igaz, hogy szigorúak is nagyon, de legalább nem bonyolult, se eleje, se vége dolgok. Hadd kívánjak ünnepélyes kéz- és lábtörést így útravalóként, szigorúan a győzelem érdekében! :)