Ez mind mennyire normális 16 évesen?

16 éves vagyok, fiú.

Nincs testvérem, barátom van 1 darab, de már ő is leszar mostanában. Az élet folyton kib_szik velem, és nincs senki aki tanácsot adjon a nehéz időkben, mert nem akarok tanácsot kérni másoktól, csak a barátoktól, akik ugye most nem igazán vannak.

Kínoz a magány, az hogy nincs kiért felkeljek, nem vagyok az a ronda srác, de barátnőm nincs, és nem is volt.

Mostanában csak egy ölelésre vágyok valakitől, hogy elmondhassam mi bánt és megoldást keressek...de lassan már eljutok oda hogy ez mind nem éri meg nekem és elmegyek erről a világról.

Mostanában egy nagy tesóról, egy báttyról álmodok minden este aki ott van velem ha fáj az élet, és sosem hagy el.

De nem értem hogy ez mind normális-e. Hogy tényleg csak én vagyok ekkora ny.omorék hogy nincs senkim és nem is lesz, vagy másban is van hiba. Talán jobb lenne elmennem végleg ? Vagy kapok valaha olyan embert/barátot/barátnőt, akin érzem hogy szeret és megérje minden nap felkelni ?