Miért érzem úgy hogy senkit nem érdekel?

14/L Gyerekkorom óta basztat a sors (elnézést)a folytonos félelemmel az idegességel a magánnyal,mindennel.Családom teljes mértékben szét van cincálva.Még 4-5-6 éves koromban kezdődött: Anyukámat nagyon szerettem (szeretem) kicsi voltam, nem sokat értettem a felnőttekröl.. csak azt hogy van 1 apukám meg egy anyukám meg 2 testvérem akik piszkálnak mindig :D Édesapám Németországban dolgozott születésem óta és mindig csak 3-4 hónaponként jött haza kb 1 hétre.Egyszóval nekem 6 éves koromra benőtt a fejem lágya és idegennek éreztem apukámat, és valahogy féltem tőle..Nem mertem tőle csokit kérni, semmit.Bátyám másmilyen volt akkor, ő akkor is jobban szerette mint én.De ő is akkor látta csak amikor én.Azután anyáék sokat veszekedtek apa azzal gyanusitotta anyát hogy megcsalta.Én biztos vagyok a mai napig hogy nem volt semmi ilyesmi de mindegy. Egyre durvábban veszekedtek és igen.. Ezután elcsattant egy pofon.Bátyámmal csak néztünk egymásra.. Akkor tört el bennem valami fontos.De nem egyszer történt és nem csak pofon.A földig verte apukám Édesanyámat.Ekkor én mindig odaszaladtam elkezdtem hisztizni és ráfeküdtem anyára hogy nehogy bántsa többet.Mindig sirtam mindig.Egyszerüen az a félelem amit éreztem, nem lehet leirni.Mintha egy világ dölt volna össze bennem.Tudom kicsit eltulzom de tényleg bárcsak el tudnám felejteni.Hogy amig kint játszok nyugisan bármikor megtörténhet.Nem akartam . De nem is ragozom tovább, megoldottuk.Anya nem türte tovább mert egyszer bátyámat is bántotta a legnagyobbikat anya meg odament apához és egy nagy pofont legyürt neki.De ez mind nagyon régen volt persze.De mindig ahogy mondtam elment apa vissza dolgozni Németbe.Itt már azt hiszem gyűlöltem de féltem tőle. Nem attól hogy engem hanem hogy anyát bántja hiszen hozzám sosem nyúlt.De történt még valami, bétyám kiment Németbe apukámmal és ott maradt örökre a mai napig.Aztán mikor egyszer apa kiment Németbe akkor mi elköltöztünk mert ekkor volt rá lehetőségünk mert anya talált magának egy rendes palit aki segitett nekünk.És persze már együtt voltak.Nem zavart csak az elején mert nem akartam senkit sem anyának mert azt gondoltam ő is egy mocskos férfi.. De aztán anya elmondta hogy szereti.Nagyon jó viszonyban vagyok anyával.Szinte mindent elmond nekem én pedig neki.Nemis ragozom most eljutottunk a máig.Apa németben tesómmal én anyával.A legnagyobb tesóm talpára állt dolgozik de ő is kint németbe.Anya meg apa biroságon pereskednek ne menjünk bele miért.Én gyülölöm az apámat szinte.Elrontott mindent. Bolond nagyon.. Soha nem hivott fel, mindig csak a pénzre gondol. Van egy barátnője és 3 éve lett gyerekük és édesapám 52 éves! Most van egy 3 éves hugom Németben....Ezen a nyáron voltam ott nyaralni mert szeretem a bátyám és miatta el akartam menni.Tudtam hogy van egy hugom de valahogy nem érdekelt.Amugy nagyon aranyos , és hasonlit rám.Sajnálom szegény gyereket, mert édesapám sosem változik.Valahogy mégis féltékeny voltam rá.Mindene megvan egy nagy család, sok rokon minden ami nekem nincs és soha nem is lesz.De nagyon szeretett engem mindig velem volt ,etettem ,aludtunk együtt ,megfürdettem, jólesett.Tényleg a hugom ! :)Bátyám viszont olyan lett mint az apám.. őt azért gyülölöm mert itthagyta anyát meg engem, és ő sem érdeklődik utánunk. Ha ugyebár ráirok valahol mindig csak képletesen válaszol: ja, aha , oké szia ...De azért tényleg kicsit megrázott engem az hogy: hoppá van egy hugom!Manapság már teljesen ki vagyok akadva , most mindig túlteng bennem az érzelem (ne gyertek nekem a serdülőkorral)Sokat sirok , ha nem értem a matekot azon, ha rosszkedvem van azért.Utálom a telefon csörgését, utálom ha kopognak az ajtón , egyszerüen azt érzem minden rossz. Pedig lehet van olyan személy akinek sanyarúbb sorsa van mint nekem.Pedig mindenki azt mondja többet mosolygok mindenki másnál.Nem szeretek erről beszélni,de van amikor kikiáltanám hátha összedöl a világ.Barátnőm is van nem is egy de nem érzem jól magam.Valahogy nem érdekelnek.Szeretnék örökre a szobámba lenni, volt hogy sokáig bezárkoztam a szobámba és nem mentem iskolába mert'beteg' vagyok.De ekkor anya mindig mondta hogy nem zárkozhatok el a világ elöl mert az nem megoldás.És mindig kiléptem az ajton.Nagyon fel idegel mikor osztálytársam egy fiu miatt vagdosta a kezét.Én soha az életbe nem csinálnék ilyet.Mindegy nem szoktam magam sajnáltatni de most jól esett kiirni a világnak hátha valaki aki méllyebben van elolvassa és eröt mer belőle.. És most itt vagyok irom ezt a kérdést és valahogy potyognak a könnyeim. miért van ez? De komolyan?