Mi lehet az oka annak, ha mindenki, bármiféle előjel nélkül megszakítja velem a kapcsolatot egyik pillanatról a másikra?

Köszönöm a válaszokat!

Hát igen, ahogy sejtettem, valószínűleg a neurodivergenciám lesz itt a ludas. Más kérdés, hogy egyedül az ADHD-ra van gyógyszer, az autizmusra nincs. Magyarán megszívtam.

A neurotipikussal úgy érzi magát az ember, mint anno irodalom órán, lehet találgatni, hogy “Vajon mire gondolt a költő?” Mert, ha A-t mondanak, az szinte sosem csak A-t jelent, hanem kismillió íratlan elvárást és találd ki, hogy ezek közül melyiket óhajtja éppen abban a pillanatban.

Én állásinterjúkon is rendre elmondom a team-fit jellegű kérdéseknél, hogy a nyílt, egyenes, kommunikáció híve vagyok, nem vagyok gondolatolvasó. Persze rendre nem vesznek fel emiatt a NT-k uralta helyekre. Ami lehet nem is baj, csak szomorú, mert a képességeim alapján el tudnám látni a feladatokat, annyi, hogy nem fogok Katikával leállni jópofizni csak azért, mert X pozícióban van, vagy menő a ruhája vagy mert fontos személy a cégnél. Nem fogok vele arról ömlengeni kávézás közben, hogy mi van a gyerekeivel, mert nem érdekel. Legfeljebb meghallgatom. Nem mintha őt kicsit is érdekelné a hobbim, vagy a történetem, amin dolgozok, még csak arra sem venné a fáradtságot, hogy egyáltalán rákérdezzen. Gyermektelen, neurodivergens nőként én csak a társadalmi ranglétra legalján lehetek.

A rajzos dolog is gyomorforgató. Magamból kiindulva, én akkor szoktam kommentelni, ha valakinek tényleg tetszik a rajza, vagy ha kikérik nyíltan a véleményemet. Csak úgy, udvariasságból, jópofizásból sosem írok senkinek. Miért normális és elfogadott az az eljárás, hogy ő valószínűleg csak azért írt, mert abban reménykedett, hogy hátha majd én is írok az ő rajzaihoz? Miért kell a hátsó szándékot legitimizálni az őszinte, egyenes kommunikációval szemben? Végtelenül dühít, hogy ez a “ normális”. Mindazonáltal az ő rajzai nekem nem tetszettek. Természetesen nem kezdtem el fikázni, szimplán csak nem írtam hozzájuk semmit. Más kérdés, hogy nem is kérte a véleményemet. Nem arról van szó, hogy önző lennék, mert mint mondtam, akinek valóban tetszenek az alkotásai, azt igenis meg szoktam dicsérni kérés vagy kölcsönösség nélkül is. Tudom, hogy az ilyesmi jólesik az embernek.

A gondolattól, miszerint nagy eséllyel kizárólag azzal a hátsó szándékkal írt rám és követett be ez a létforma, mert abban reménykedett, hogy majd én is hozzászólok az ő alkotásaihoz, felfordul a gyomrom. Miért kell ezt csinálni? Miért nem lehet egyenesnek lenni, kinyitni a szánkat, ha valamit szeretnénk, nem pedig elvárni a másiktól, hogy gondolatolvasó legyen. Ennyire nehéz ez?

Ha tanácsot vagy véleményt szeretett volna kérni, miért nem tette?

Én is kérdetem amúgy pár dolgot tőle, de nem válaszolt, úgyhogy erről ennyit. Én megpróbáltam.

Személyes kommunikációnál pedig hatványozottan igaz, hogy meghallgatom a másik felet, aktívan kérdezek is, igaz, javarészt csak akkor, ha őszintén kedvelem az illetőt és/vagy érdekel az adott téma. Más tészta, hogy ez általában nem kölcsönös. A történetemről vagy a rajzaimról rendszerint nem kérdez senki, pedig tudják, hogy dolgozom rajta. Ha pedig elkezdek róla beszélni, akkor látom rajtuk, hogy nem igazán érdekli őket. Ez meglehetősen rosszul érint, mert így sosem fogom megtudni, hogy mi a baj vele, min lehetne javítani. Ha nyíltan rákérdezek vagy azt mondják, hogy “Még nagyon az elején vagyok, ennyiből nem lehet semmit megállapítani.” vagy azt, hogy “Ők ehhez nem értenek.”

Járok terápiára, egyelőre nem érzem hatását. Nem tudom, mikor fogok megtanulni újra bízni az emberekben, lévén, szinte csak rossz tapasztalatom van minden olyan esetnél, ahol elkövettem azt a hibát, hogy kicsit is megnyíltam. Vannak becsületes, egyenes és jó emberek a neurotipikusok között is, de valahogy rendre elkerüljük egymást és rendre csak ezeket a gyáva, gerinctelen, játszmázós alakokat vonzom be, akik csak megerősítenek abban, hogy nem szabad megbízni másokban. Ez egy ördögi kör, valószínűleg egy séma, de ötletem sincs, hogyan tudnék kitörni belőle.

Nagy eséllyel a mételyező öngyűlöletem sem segít, de sajnos nem tudom, hogyan kezdhetném el szeretni és elfogadni önmagamat, ha egyfelől mások sem teszik, az egész eddigi életemet elszúrtam, miután otthagytam az egyetemet, másrészről meg 5 pozitív és hasznos tulajdonságot is csak nagy nehézségek árán tudnék felsorolni. Ellenben azzal, hogy miért utálom magamat, egy ültő helyemben meg tudnék tölteni egy kisebb könyvet.

Tisztában vagyok vele, hogy az emberek a pozitív, építő energiákat keresik egy-egy kapcsolatban, de én hogyan adhatnék olyat, amivel magam sem rendelkezek? Szeretnék, de nem tudok. Hogyan lehetnék pozitív, ha egyszer semmi jó nincs az életemben? Másokat is hiába kérdezek, hogy mégis milyen jó tulajdonságaim vannak, általában vért izzadva kinyögik, hogy jól rajzok vagy írok, pont. S ha már itt tartunk, a hobbimat mondjuk szeretném, de rajtam kívül senkit sem érdekel, így nehéz rá pozitívumként tekinteni.

Ez az egyetlen dolog, amiben nem vagyok reménytelen eset és még ezzel sem tudok érdemi sikert, figyelmet vagy elismerést kivívni. Gondoljatok csak bele, hogy mások elmondás szerint mindössze egy-két dologban vagytok jók és még ezzel sem mentek semmire, mert mindenkit hidegen hagy, amit csináltok, építő jellegű kritikát kérdésre sem kaptok… Merthogy más érdemi, említésre méltó dolog meg nincs a jelenlegi életemben. Totális csődtömeg vagyok és gőzöm sincs, mégis hogyan mászhatnék ki ebből a gödörből.

A másik meg az, hogy nem kellene a neurotipikusoknak a felelősséget hárítani meg lemosni magukról, hanem felelősen kell belemenni egy-egy kapcsolatba, vagy sehogy.

Ami nekik egy szimpla kellemetlenség, az egy érzékeny, megtört személynek akár az életébe is kerülhet.

Az a baj a felelőtlenül “barátkozó” emberekkel, hogy úgy intézitek, hogy a másik megkedveljen titeket, mintha őszintén, önmagáért szeretnétek az illetőt, utána meg az első adandó kellemetlenségnél kukázzátok, ahelyett, hogy értelmes, felnőtt ember módjára megbeszélnétek az egészet.

Tudom, hogy divat a mentális problémák meg a neurodivergens személyek démonizálása, de az extrém esetektől eltekintve igenis lehet velünk beszélni, észérvekkel hatni ránk. A gond az, hogy többnyire meg sem próbáljátok.

Ha nekem valaki elmondja, hogy bocsi, de nekem ez vagy az már nem fér bele, őt nem érdekli az adott téma, elfoglalt, megváltozott, meggondolta magát, akármi, megértem. Lehet, hogy picit rosszul esik, de legalább nem magamban keresem a hibát. Ellenben, ha valaki egy szó nélkül, egyik pillanatról a másikra elhagy, úgy, hogy veszekedés, vita nem előzte meg a dolgot, akkor szinte borítékolható az önostorozás.

Ebbe sokan valamiért bele sem gondolnak. Úgy váltogatják egyesek a barátaikat, barátnőiket, legyen szó, akár párkapcsolatról, akár baráti viszonyról, mint más az alsóneműjét. Kölcsönösség, illetve nyílt lapokkal való játszás esetén nincs is ebből gond. A gond ott kezdődik, hogy szinte senki sem úgy kezdi, hogy “Gyere, szexeljünk egy jót, utána feléd sem nézek többé.” “Vagy, gyere, segíts az egóm feltunningolásában, önbecsülésem megerősítésében, utána kiváglak, akár egy használt, taknyos zsebkendőt.”

Nem, többnyire szépen-lassan, tudatosan behálózzák az “áldozatot”, úgy intézik, hogy megkedvelje őket, törődjön velük, aztán, ha megkapták, amit akartak és/vagy nem származik további előnyük a kapcsolatból, akkor egy szó nélkül lelécelnek. A legkevésbé sem törődve azzal, hogy a másik ilyenkor mit érez. Lehet, hogy valaki pár napig szomorkodik miatta és elfelejti. Lehet, hogy valakinek ez lesz az utolsó csepp a pohárban, ami miatt végett vet a saját életének. Sosem tudhatod. Úgyhogy ennek tudatában játszadozzon bárki is a másik érzéseivel.

Félreértés ne essék: természetesen nem elvárás, hogy mindenki kedveljen, vagy hogy bárki is benne maradjon egy olyan kapcsolatban, ami számára terhes vagy problémás. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, tiszta sor.

Amit viszont elvárnék - úgy érzem joggal - az az emberi bánásmód, a körülmények tisztázása, nem több. Szerintem ennyit mindeki megérdemelne. (Most nyilván nem a bántalmazó, nárcisztikus kapcsolatokról meg az extrém esetekről beszélek, ahonnan értelemszerűen menekül az ember, hanem szimplán azokról a helyzetekről, amikor szimplán nem vált be egy barátság vagy párkapcsolat.)