Férfiak, hogyan viselitek az évekig tartó intim kapcsolat hiányát?

Nálam elég hullámzó. Múlt héten teljesen magam alatt voltam, még be is jelentkeztem pszichológushoz, hogy valakivel tudjak beszélgetni - aztán lemondtam, mert újat úgysem tudott volna mondani. Ez a mélypont azután volt, hogy regisztráltam pár társkereső oldalra, és teljesen kiábrándultam és kiégtem tőle.

Aztán időnként találok inspirációt a művészetben, és ilyenkor jól viselem az intimitás hiányát. Ilyenkor meg tartok tőle, hogy elpazarlom az életem, ha csak a művészetnek szentelem, és nem hajtok rá a táskeresésre. Úgy érzem egyedül sosem leszek teljes életű.

Ugyanakkor azt sem hagyhatom hogy a vágyódás eluralkodjon rajtam és elvegye lelkesedésem, életkedvem.

Mivel nem mozgok olyan közegben, ahol nőkkel tudnék ismerkedni, ezért nekem aktívan kellene keresnem, hogy legalább minimális eséllyel összeismerkedjek valakivel. A keresés meg lehet sosem térül meg, közben meg elveszi az időmet.

Most úgy vagyok, hogy nem keresek, ami egyenlő azzal, hogy nem is találok. Kizárom a negatív külső zajokat, elvagyok a saját lelki világomban. Meg néha kiverem magamnak vagy fizetek örömlánynak. Ez szerintem maximalizálja a lehetőségeimet.

Ti hogyan vagytok ezzel?