Van itt más is aki egész életében magányos volt?

Amióta csak az eszemet tudom mindig magányos voltam. Mar gyerekként az óvodában is állítólag egész nap csak feküdtem és néztem magam elé.

A szüleim mindig dolgoztak,testvérem nincs, barátaim sem voltak így az egész gyerek koromat olvasással töltöttem. Sok hobbit ki próbáltam ahol emberek kozt lehetek,de mindenhol én voltam a csendes gyerek akivel általában nem beszelt senki. Voltak "barataim" egy kevés ideig,de ezek a barátságok mindig csak annyiból áltak hogyha nemtudtak kivel lenni én addig jó voltam nekik es mindig magukrol beszeltek en pedig hallgattam. Gimnáziumban ki maradtam a bulikbol, szerelmes sem voltam sosem, én sem érdekeltem senkit.

Most így 21 évesen ha visszagondolok az elmúlt évekre néha az jut eszembe hogy olyan keveset szolaltam meg, csoda hogy nem felejtettem el beszélni.

És ennyi idősen sem jobb a helyzet. Elképzelhetetlennek tartom hogy valakivel egy normális párbeszédet fenntartsak 5 percnél tovább.

Érdekelne a hozzam hasonló helyzetben lévő emberek története, nektek hogyan és miért alakult így az életetek?